Békési Tímea

Téves elgondolás, hogy az ünnepnek kizárólag az a funkciója, hogy felhőtlenül végigkacarásszuk az egészet. Az ünnephez a katarzis is hozzá tartozik, és a katarzisban lehet fájdalom, sőt, annál nagyobb lehet a katarzis, minél inkább képes vagyok hangot adni a rossz érzéseimnek.

A veszteség egyben nagyon nagy lehetőség is.

Az életünk során sokféle megpróbáltatással, krízissel kell megküzdenünk, amelyek természetes velejárói az ember fejlődésének. Nélkülük a személyiségünk sokkal szegényesebb lenne, kevésbé lennénk bölcsek.

Amikor nagy veszteség ér minket és nincs elég muníciónk megbirkózni vele, akkor új eszközök után kell néznünk, új elemekkel kell bővítenünk a személyiségünket, kereső emberekké kell válnunk, mert azok a módszerek, amik eddig működtek, most nem működnek. Mérlegre kerül, amit addig hittünk, gondoltunk, újra meg kell gyúrnunk, rá kell néznünk messziről saját magunkra. Szükségszerűen átrendeződnek a dolgok.

Egyes szakemberek úgy gondolják, a fájdalom elmúlik, de szerintem nem múlik el, csak egy idő után annyira elhordozható lesz, hogy már tudunk boldogan élni ezzel együtt.

Onnan tudhatjuk magunkról, hogy jól állunk a gyászfeldolgozással, ha az elveszett szerettünk belsővé válik. Ilyenkor jövünk rá, hogy igazából nem vesztettük el, mert mindig bennünk van. Az, aki én voltam, a vele való kapcsolatomban, az mindig bennem lesz, azt soha senki nem veheti el tőlem.

Nem tudjuk, hogy miként kell kísérni egy másik embert egy krízisben. (...) Fontos megérteni, hogy nem kell semmit mondanunk, csak mély empátiával jelen lenni. És ne féljünk mások könnyeitől!

A gyászoló számára (...) egy időtlen állapot kezdődik, lélekben kiszakad a hétköznapi telő időből. Akár hónapokig érezhetjük úgy, hogy zajlik körülöttünk az élet, de mi nem veszünk benne részt. A sikeres gyászfeldolgozás nyomán többek leszünk, mert megváltozik az életünkben a fontossági sorrend.