Laura Marshall

A szakértők egyetértenek abban, hogy a szeretetet nem lehet túlzásba vinni, de mi van, ha mégis. Mi van, ha megfojtom vele, vagy örökre tönkreteszem, mert megnövelem a más emberek érzéseivel kapcsolatos elvárásait? Senki sem fogja többé ennyire szeretni.

A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak. Olyan ez, mint amikor valaki elmond egy történetet, amit te a saját szemeddel láttál, és egyáltalán nem azt meséli, amire te emlékszel. Talán valamilyen hatást akarnak ezzel kiváltani, meg akarják nevettetni a többieket, vagy le akarnak nyűgözni valakit. De néha egyszerűen csak így emlékeznek a történtekre. Számukra ez az igazság. Ilyenkor nehéz megállapítani, hogy te magad emlékszel-e jól, vagy a tiéd is csak az igazság egy változata.

Néha abban sem vagyok biztos, hogy a kapcsolatunk emléke a valóságot tükrözi-e, vagy az idő és a távolság eltorzította az érzékelésemet. Azt sem tudom, a kapcsolatok tekintetében létezik-e egyáltalán olyasmi, hogy igazság, vagy csak annak különböző változatai vannak, amelyeket a szerelem és a félelem formál, valamint az, ahogy magunknak és másoknak hazudunk.

Néha egy végtag elvesztéséhez hasonlítják valakinek az elvesztését... "Ó, mintha elvesztettem volna a jobb karomat", mondják. De egyáltalán nem olyan. A kar vagy láb nélküli élettel meg lehet birkózni. De egy gyermek elvesztését nem lehet feldolgozni, soha nem lesz könnyebb.

Amikor valami véget ér, az mindig valami újnak a kezdetét jelenti, akkor is, ha éppen nem vesszük észre.

Az otthoni munkával az a baj, hogy bizonyos értelemben folyamatos a munkaidő, soha nem lehet teljesen kikapcsolni.

Minden seb után marad forradás.

Mindent megtettem, hogy boldoggá tegyem, hogy velem maradjon. Nem tudtam, hogy ha valaki tényleg menni akar, azt nem lehet visszatartani.

Van választásom. Maradhatok örökre a pokol tornácán, és üldögélhetek rémülten a sötétben, vagy átvehetem az irányítást, és továbbléphetek. Tipródhatok azon, amit tettem (...), vagy tanulhatok belőle, és élhetek a továbbiakban jobb életet.