Idézetek a veszteségről
Néha nagy veszteség kell hogy érjen ahhoz, hogy rájöjj, mivel törődsz a legjobban. Néha erősebb leszel, ha erre rájössz. Bölcsebb, felkészültebb, és már jobban tudod kezelni a következő csapást. Néha... de nem mindig.
Amikor megnősülsz, elveszted a barátaid közül azokat, akiknek nem tetszik a választásod. Amikor elválsz, elveszted a maradéknak a felét, mert a feleségek félnek a rossz példától. És később az utolsó negyednek a felét is, ha netalántán újranősülsz.
Ha az embert nem ölik meg idejekorán, előbb-utóbb elveszít csaknem mindent. Először elveszíti a hiúságát, aztán élő és holt halottai támadnak, aztán lemond a reményről, hogy valaha rendbe jöhet bármi, lába alatt szünet nélkül reng a föld, minden pillanata hajszálon függ.
Ha minden tőlem telhetőt megtettem egy emberért, egy kapcsolatért, egy filmért, akkor képesnek kell lennem hátrálni egy lépést, és útjára engedni a dolgot.
Semmi sem emeli fel jobban az embert, mint az a tudat, hogy le tudja győzni önmagát, és önként lemond valamiről, amire legjobban vágyik az életben.
Véget ért a szünidő. De a fiú nem jött. És így telt el egy egész rettenetes hét, amíg végre megtudta az osztálytársaitól, hogy elment a városból. (...) Abban a pillanatban megértette, hogy bizonyos dolgok örökre elvesznek.
Ha az ember egynemű tárgyakat tart egy dobozban, akkor - még ha sohase számolta is - mindjárt észreveszi, ha a dobozból hiányzik. Észreveszi akkor is, ha a hiányzó tárgy után nem maradt üres hely, mert a megmaradt darabok kitöltik. Észreveszi, mert a dobozban valahogy mégis űr támad.
Minden kis elszállott percet bánok, amelyben nem fogtalak átkarolva.
Néha nem könnyű eldönteni, melyik az a néhány pillanat az életben, ami kicsit különlegesebb, mint a többi. Gyakran csak utólag ébredsz rá, hogy milyen nagy volt az előző pillanat, de addigra már véget ért.
Nagyon zavart, hogy az eltűnt dolgaim egyszerűen soha nem lettek meg. (...) Nem vágytam új dolgokra - tízéves koromtól kezdve úgy éreztem, hogy amim eltűnt, nem lehet pótolni. Nem, nem újat akartam, hanem megtalálni a régit.
Csak a naiv emberek hisznek a fejlődésben, pedig csak változás van, fejlődés nincs. (...) Valami elvész, valami új jön, és cserébe valamit a régiből, valami jót is föl kell áldozni.
Tudod, mi az, amit semmiképp sem tudok megérteni? Hogy két ember ennyire szeresse egymást, mint mi, és az egyiknek meg kell halnia. (...) Az embernek csak akkor lenne szabad meghalnia, ha egyedül van. Vagy ha gyűlöli a másikat. De nem akkor, ha szereti.
Eleinte tele vagyunk reménnyel. Úgy tűnik, az egész világ nekünk dolgozik. Sose vesztünk. Azt mondják, az őrültség egyik jele, hogy nem fogadjuk el a veszteséget. Ez valószínűleg igaz. De néha... csak így lehet életben maradni.
Az igazi, a jóvá-nem-tehető és megmérhetetlen veszteség az, ami érték félelemből, reménytelenségből, elgyöngülésből egyáltalán nem született meg. S ezt csak ki-ki maga tudja, ha lelke mélyére néz.
Ponyvaregény ez az élet! Mért nézted meg a végét? Azt ha előre tudod: semmi élvezeted.
Facebook
Pinterest