Idézetek a veszteségről
Egyszer minden élet felrobban. Minden élet. Valakit szeretni kell, különben hiába minden. (...) Mit csináljak? Megpróbáltam szeretni az embereket. Mind, az összeset. De ez nehéz, nagyon nehéz. Az ember elvurstlizza az időt valahogy.
Régi sérelmeinken rágódunk, vagy visszavágyódunk elmúlt állapotainkba; az elképzelt jövővel ijesztgetjük vagy vigasztaljuk magunkat. Eközben elsiklunk az aktuális valóság, a jelen felett.
Az életben nem az a legfontosabb, hogy a nyereségedből hasznot tudj húzni. Erre az ostoba is képes. Az igazán fontos az, hogy a veszteségedből húzz hasznot. Ehhez intelligencia kell; ez a különbség a bölcs és az ostoba között.
Ha szüleidet elveszíted: elveszíted gyermekkorodat.
Milyen csodálatos életem volt! Bárcsak előbb észrevettem volna!
Ha úgy vesszük, nem történt az életemben semmi. Ennek bizonyára én voltam az oka s nem a "végzet". Nem hiszek a végzetekben. Az ember maga csinálja az életét. Ha még egyszer kezdhetném, talán másképp csinálnám. Egészen biztosan másképp csinálnám. Gyáva voltam és kényelmes. Így nem viszi az ember semmire.
Aki ismételten elhazudja saját múltját, megtagadja egykori önmagát, az előbb-utóbb szánni való és nevetséges macskajancsivá válik, mert elveszíti személyisége fontosságát, élete mozaikokra esik szét.
Aki fél a vereségtől, már vereséget is szenvedett.
Senki se tudja, mit veszített, de a sétatéren, a híd alatt, az ágyban, a csókban, a zsebében valamit mindenki kutat.
Minden, ami szép itt hever lábaidnál s észre sem veszed.
Tudom, mit gondol. Hogy ez csak egy ostoba nyári románc volt. De nem. És félek, hogy soha többé senkit nem fogok úgy szeretni, mint ahogy őt szerettem. Butaságnak tűnik. Mindenki ezt mondja. Lehet, hogy igazuk is van. Nem tudom. Még mindig olyan fiatal vagyok. De nem érzem magam annak. Mintha csak egyetlen esélyem lett volna a boldogságra, és azt elszalasztottam volna.
Áll a hajós a parton. S a tengeren tekint szét, Mely koldussá tevé, mely Elvette minden kincsét.
Eltűnni nem ugyanaz, mint meghalni. Nem olyan, mint amikor egy bárddal elvágnak valamit, inkább mint mikor valami lemegy a lefolyón, annyira lassan, hogy szinte észre sem venni a hiányát, csak jóval az eltűnése után.
A tragédia csak fényt gyújtott, és meglátták a repedéseket, amelyek mindig is ott voltak. Talán mindnyájan sötétségben élünk, elvakítanak a mosolyok meg a jóság álarca. Talán a tragédia csak annyit tesz, hogy leveszi rólunk a szemellenzőt.
Ha egyszer nincs semmid, nincs mit veszítened.
Facebook
Pinterest