Idézetek a veszteségről
Rendkívül nehéz megszabadulni, megválni a lelki és fizikai terhektől, a bennünket nyomasztó batyutól. Néha csak igazi fájdalmak árán sikerül, mint amikor elválunk valakitől, aki kedves a számunkra. De ha javítani akarsz a dolgok állapotán, ha könnyű szívvel szeretnél élni, el kell kezdened a selejtezést. Abban a pillanatban, ahogy leváltál, újfajta bőség árasztja el az életed.
Az első pillanatban nem mindig látjuk át, hogy mi mutatkozik meg az eseményeken keresztül, (...) de valójában a veszteség is minket szolgál, lehetőséget ad egy újfajta teremtés létrehozására.
A nagyok kegye, hatalmasok jóakarata, befolyásosak támogatása, a tömegek elismerése, egyének szeretete, minden változik, hullámzik, visszatartani éppoly kevéssé tudjuk, mint akár a Nap, Hold, csillagok futását, pedig ezek a dolgok nem természeti jelenségek: ha elveszítjük, a magunk vagy mások hibájából, véletlen vagy végzet szeszélyéből veszítjük el, de mindez változékony, biztosak sosem lehetünk felőle.
Jobb, ha megszokod, hogy az élet már csak ilyen: ami tegnap megvolt, mára nincs sehol. Minden mozgásban van, semmi sem marad változatlan.
Amikor valamit keresünk, akkor az könnyen eltűnhet a szemünk elől, de ha nem nézzük folyton azt a dolgot, akkor nem fog eltűnni.
Mennyi emberi élet fecsérlődik el várakozással; ne várakoztassa hát embertársát.
Az ember halogat, vagy emlékezik. Nem él a jelenben, hanem visszafordított szemmel siratja a múltat, vagy nem törődvén az őt körülvevő gazdagsággal, lábujja hegyére áll, hogy a jövőt kémlelje.
A legrosszabb dolog a világon az, ha elveszítjük azt, akit szeretünk. Olyan, mintha egy láthatatlan verembe esnénk, és csak zuhannánk, zuhannánk és sose lenne vége. A világot ugyanis azok teszik barátságos és biztonságos hellyé, akiket szeretünk, és ha hirtelen örökre eltűnnek, semmi sem tűnik többé barátságosnak és biztonságosnak.
Az egész élet állandó elválás. Egy anya ezt nagyon is jól tudja. De ez már csak így van, és megszokja az ember.
Vajon hány búcsút bír elviselni az ember? (...) Talán többet, mint gondolná. Talán egyetlenegyet sem. Mindig csak a búcsú, akárhol maradunk, akárhová megyünk, ezt azért elmondhatta volna valaki.
Csak akkor érti meg az ember, hogy milyen fontos a tanulás, amikor valaki elveszi tőle a tollát.
A veszteség nem egyenlő az ürességgel. A veszteség is egyfajta lény; helyre van szüksége; a veszteség éppúgy születés útján keletkezik, mint bármely élő dolog.
Hamar megtanulja az ember, hogy a veszteségnél nincs alapvetőbb dolog. Aztán egész életében próbálja elfelejteni.
Minél tovább élsz, annál több veszteséggel kell együtt élned.