Glen Duncan

Egy bizonyos ponton túl az ember képzelőereje csődöt mond. Hogy is szokták mondani? Jobb bele sem gondolni.

Az idő múlásával a magányon már csak nevetni lehet.

Az ember egy idő után ösztönösen megérzi, mikor érdemes a hallgatásra bízni a munka dandárját.

Az emberek soha nem úgy viselkednek, mint a regényekben.

Sosem lehet tudni, mire vár az ember, amíg el nem érkezik.

Az ember nem élhet kizárólag valaki másért anélkül, hogy előbb-utóbb meg ne utálná.

Van az úgy, hogy kinézek az ablakon, és tudom, az istenek a világ másik végén vannak. Olyankor meglátom, ki is a világ valójában: egy gyerek, akit elhagytak a szülei, amikor még borzasztóan kicsi volt, és túl nagy árat kellett fizetnie a túlélésért.

Az élet, akárcsak az unalmas részeg az irodai bulin, folyton odasündörög hozzád, rád támaszkodik, értelmetlen sztorikkal gyötör, és büdös lehelettel a képedbe röhög saját ízetlen tréfáin.

A gyönyör leírhatatlan, ez magától értetődik, hiszen megsemmisíti az embert, aki nincs ott, hogy átélje.

A nagy rejtélyek megoldatlanok maradnak, nem engednek bepillantást (kivéve a szerelmet, mely nem is igazán rejtély, csak a rejtélyeket útpadkára leszorító erő); nem tudom, honnan ered az univerzum, vagy mi történik az élőlényekkel a halálukkor. Nem tudom, elfajuló véletlen vagy kifürkészhetetlen tervezés eredménye-e az egész. Nem tudom, hogyan kell élni - de tudom, hogy kell élni, ha el tudjuk viselni. Szeretned kell az életet, mert nincs más rajta kívül.

Hamar megtanulja az ember, hogy a veszteségnél nincs alapvetőbb dolog. Aztán egész életében próbálja elfelejteni.

Életünk végén, tényleges végén nem törődünk azzal, hogyan jön el értünk a halál.

A világ (...) csak úgy ontja a csodákat, bővelkedik bennük, hemzseg tőlük. Mi pedig a tévé és a pia átlátszatlan műanyag buborékjában élünk.