Ava Dellaira

Van az úgy, hogy mondunk dolgokat, de csak a csendet halljuk. Mintha magunkban sikoltottunk volna. Az pedig nagyon magányos érzés. De csak olyankor történik meg, ha nem igazán figyelünk oda. Ez azt jelenti, hogy még nem elég jó a hallásunk. Mert ahányszor megszólalunk, mindannyiszor van válasz. Maga a világ felel nekünk.

Mint egy kanyon, úgy tátongott közöttünk az eltelt idő.

Talán ezt jelenti a felnőttség: megszűnünk szereplők lenni, akik arra mennek, amerre a cselekmény viszi őket. A felnőtt tudja, hogy szereplő helyett lehet alkotó.

Sok emberi tapasztalat van, amelyek a nyelvünk határait feszegetik. (...) Többek között ezért létezik a költészet.

Amikor elveszítünk valakit, azt képzeljük, hogy mi vagyunk az egyetlen vesztesek a világon. Pedig nem így van.

Éreztem, ahogy elmozdul köztünk valami, úgy, mint a föld rejtett lemezei. Azt hisszük, ismerünk valakit, de az a valaki örökké változik, és mi is változunk. Váratlanul rájöttem, mit jelent élni: azt, hogy láthatatlan lemezeink ide-oda csúszkálnak a testünkben, kezdenek összerendeződni azzá a személyiséggé, akivé leszünk.

Az ember nem átlátszó. Ha azt akarjuk, hogy valaki megismerjen, szólnunk kell hozzá.

Szomorú, amikor mindenki tud rólad, de senki sem ismer.

A nagyon rossznál csak egy árnyalattal kevésbé rossz a mások sajnálkozása. Mintha megerősítenék, hogy tényleg borzasztó baj van.

Karácsony éjszakája a legcsöndesebb idő, ami létezhet. Mintha emlékekből lenne az egész világ.

A hagyományokban az a jó, hogy formában tartja az emlékezetet.

Szerelmesnek lenni egyszerre teljes kiszolgáltatottság és tökéletes biztonság.

A halloween az egyik kedvenc ünnepem. A karácsony és a többi végső soron elszomoríthatja az embert, mert tudjuk, hogy olyankor boldognak kell lennünk. Ám halloweenkor minden lehetünk, ami lenni akarunk.