Idézetek a veszteségről
Miért van az, hogy csak akkor jövünk rá, hogy valami fontos nekünk, amikor már elveszítettük?
Nincs kínosabb, nincs elkedvetlenítőbb dolog, mint nap nap után követni, nap nap után számba venni, mennyi pusztult el belőlünk ismét.
A rózsáknak, ahogy neked is meg nekem is, megvannak a maguk problémái. Ha például olyan talajba ültetjük el őket, amelyben már több éve rózsa nőtt, hajlamosak elkapni a "rózsabetegség" néven ismert nyavalyát. Ezért ha ilyen földbe ültetünk rózsát, a régi talaj minél nagyobb részét el kell távolítani, és a kert olyan részéből származó földdel kell pótolni, ahol még soha nem nőtt rózsa. Erről eszembe jut (...) mindenki, aki olyan helyen próbál nőni, ahol valami, akár önmaga egy darabja, meghalt. Megtapasztaljuk ezt a betegséget mindannyian. Jobb máshova költözni, jobb gyökerestül kitépni magunkat a földből, és mindent újrakezdeni, mert csak akkor virulhatunk ki.
Néha nem ismerjük fel az értékét a pillanatnak, amíg emlékké nem válik.
Más egyedül lenni és egyedül maradni.
Ha tudatosan és folyamatosan megvonunk magunktól valamit, nagy valószínűséggel egyre jobban fogjuk kívánni. Nem számít, hogy a szeretet, a szabadidő, a tévé vagy a kedvenc ételünk hiányzik-e. Ha megvonunk magunktól valamit, nem tudjuk a maga teljességében élvezni az életet.
Szerettem volna visszatekerni az időt, visszahozni a boldogság drága pillanatait, mert ha tudtam volna, hogy véget érnek, jobban megbecsültem volna őket. De hát ilyen az élet, gondolom. Mindig egy fél másodperccel lemaradunk, és egy szóval kevesebbet mondunk, mint amire szükség lenne.
Ha megengedhetted magadnak, hogy megvedd, azt is megengedheted, hogy elveszítsd.
Létezett valaha egy időpont, ami elválasztotta az azelőttöt az azutántól. Az egyik oldalra került minden szép és jó - egy álom, amihez az ébrenlét pillanataiban nem férkőzhettem.
Az a férfi, aki nem tud áldozatot hozni, veszít, még mielőtt bármibe is belevágna.
Ha szeretünk valakit és elveszítjük, akkor semmink sem marad.
Mindazokhoz szólok, akik valami súlyos szerencsétlenséget vészeltek át - valamit, ami megrendítette önbizalmukat, egy csapással eltorzította a világukat. Talán vadul szembeszálltak vele, vagy teljesen szétzilálódtak, vagy évekre eltüntették a dolgot szem elől - mindegy, hogyan jutottak el idáig. Napról napra erősebbekké válnak. Napról napra gyógyulnak. Minden túlélt nappal azt jelzik annak az eseménynek, személynek, betegségnek, emléknek: NEM TE HATÁROZOL MEG ENGEM. Csak így tovább.
Úgy gondolom, a legtöbb ember, akit nagy veszteség, akit igazán hatalmas tragédia ér életében, keresztúthoz érkezik. Talán nem azonnal, de amikor a sokk elmúlik, akkor mindenképpen; lehet, hogy hónapokkal, lehet, hogy évekkel később. Ekkor a tapasztalataik hatására vagy többé válnak, mint amik addig voltak, vagy összemennek.
Mikor léphettük át a keskeny mezsgyét a "korai még" és a "már késő" között?
A szelet megfordítani nem lehet a lehullt lombot visszaakasztani nem lehet a letört ág nem hoz több virágot.
Facebook
Pinterest