Idézetek a vallomásról
Mert a test öröme a léleké is a közös ágyon, És a te örömed én vagyok, az enyém pedig te vagy. És kígyók is laknak a te öledben, és gyűrűiktől erősen szorongattatom, Mert a szerelem élet és halál egyazon pontban, Fele rész teremtés, fele rész pusztulás, De leginkább jól megrakott tűz, melynek lángjánál még a fázós öregkor is megmelegedhet. Nézd csak, én szerelmesem, mit művel ez a szerelem mivelünk, reszketünk mind a ketten.
Nem szeretlek... miért hazudnám, Hitegetném magamat? Ohajtlak, de nem szeretlek; És a szívem majd megszakad.
Mit kell itt még szerelem, kedvesem? Ugy tudlak már csak szeretni mint magamat szeretem, égve s égetve, kegyetlen s érzem, hogy kacag mögöttem a szökevény szerelem.
Szeretnék életed utolsó asszonya lenni... Utolsó, aki nem volt soha még, Utolsó, akire elborultan nézel, Utolsó, aki egyben a Kezdet és a Vég...
Csillagos éjeken, hogy ha minden pihen, Te vezetsz, szerelem, titkos ösvényeden. A hold sejtő arca biztatva lép elő. Balzsamot lehellő ekkor a lágy szellő, S ég, föld rezgi velem azt a kéjt, izgalmat, Amit szívem érez s miről ajkam hallgat. Szeretlek! s az élet mi is volna nekem, Ha te nem szeretnél, édes egyetlenem!
Most már ki tudom mondani: nagyon sajnálom. Ezerszer is ezt kiáltom innen, de ő nem hallhat meg engem. Teli torokkal üvöltöm a fák és hegyek csúcsa fölött, hogy "köszönöm" és "ne haragudj", a szeretetem a tavakba öntöm, és csókokat lehelek neki a széllel, remélve, hogy valamelyik csak eljut hozzá.
Ne csodáld, hogy feszengek idegen életemben, különös tárgyak között ülünk egymással szemben. A tested ismerős csak, meg is fogódzom benne, és vendégségbe hívlak kölcsön élt életembe. Egy kicsit későn jöttél, a felét már leéltem, de maradj itt mellettem a második felében.
Gyere utánam, mihelyt lehet. Oly szerencsétlen leszek nélküled még Isten közelében is. Ne hagyj soká magamra (...)! Itt volt a paradicsom. Az ott fönn csak az ég.
Az ember megrészegedik, ha szívébe költözik az ég. Amíg távol voltál, haldokoltam. Te adtad vissza tűnő életemet. Azt éreztem, valami belém hasított, oszlik a homály, és izzón, lázasan árad vissza belém a gyönyörű élet. Milyen furcsa élet, amit te adtál vissza. Olyan mennyei, hogy szinte fáj. Mintha nőne a lelkem, s nem találná helyét a testemben. Angyali érzés ez, a beteljesedés érzése, fejembe száll és elszédít. Mintha szárnyak verdesnének a szívem helyén.
Figyelj rám, mintha jel volnék, Keress úgy, mintha nem volnék, Vigyázz rám, mintha gyöngy volnék.
Úgy szeretnék nagyon sokáig élni, hogy öregen is megismerjelek, mikor tüzedből már nem futja égni s én is parázslok, alig perzselek. Tudom, hogy akkor is ragyogsz nekem még, szemedtől ez a fény nem múlik el; magad ragyogsz akkor is, nem az emlék, s feledteted velem, hogy halni kell.
Nem akarlak elveszíteni. (...) Egyszer már elveszítettelek, és bele is haltam volna, ha még egy kicsit el lettél volna veszve.
Nem elég csak jónak lenned! Engedd, hogy csalódjak benned! Túl-sok-szépséged sem elég: hadd ússzak s fulladjak beléd. Nem elég, ha tudod a nevem: feledkezz meg rólam velem!
Abban, hogy ha én leszek neked, akkor csak én leszek, senki más, ebben biztos vagyok. De azt, hogy én legyek-e, azt neked magánszorgalomból kell eldöntened.
Minden, amit szeretek magamban, az te vagy!
Facebook
Pinterest