Idézetek a vallomásról
Ki hagyta rám e hajlékony hidat, mely magányomból hozzád vezet? Egyik pillére az én tenyerem, másik pillére a te kezed.
Akarok valami nyomot rólad, ami túlmutat azon, akiként számon tartalak a szívemben. Te vagy az én csöndem, és a legrosszabb napjaimon valami boldogságillat. Nem az én boldogságom vagy, de tudtodon kívül mindig azzá is válsz.
Hozzád simulva, tűzhányó öledbe Kábuljak el a mámorok hevétül S ajkaddal ajkam sisteregjen egybe A gyönyöröknek végső gyönyöréül.
Szeretek élni. Mert veled lehetek. Te vagy a gyökere mindannak, amit csinálok, ami vagyok. Életem nyugalmas középpontja.
Bár fölsebez a hajnal, megalvadt csönd az éj, míg testünk kettős vérköre forog, szoríts, ne félj. Mit ér a léten-túli hit, a vak remény mit ád? Utaztunk egymás áramán, - nekünk már nem kell más világ.
Mindig szeretni foglak. Amikor ez a vörös haj fehér lesz, még mindig szeretni foglak. Amikor a fiatalság sima puhaságát felváltja az idő törékeny puhasága, bőrödet még mindig meg akarom majd érinteni. Ha arcodat elborítják a ráncok a mosolyaid, a szemeden átsuhanó meglepetések miatt, amikor minden elsírt könnyed nyomokat hagy arcodon, még inkább kincsként foglak őrizni, mert ott voltam, és mindezt láthattam. Meredith, meg fogod osztani velem az életedet, és szeretni foglak, amíg az utolsó lélegzet el nem hagyja tested vagy testemet.
Helyet kereshet nálam a léted, lényegem ízét, titkát ha érted s én aki benned magamat hiszem mert akarom, magammal viszem a hitet, hogy bennem magad látod, valós lényedet bennem találod.
Légy, minő vagy, kedvesem! Láss, mikép látsz rendesen.
Magához hasonló nővel soha nem találkoztam (...). Maga a kedvemet keresi, mégis uralkodik rajtam: amikor úgy látszik, szelíden meghajlik akaratom előtt, tulajdonképpen fölém kerekedik. Elhiteti velem, hogy az ujjam köré csavarhatom, mint valami puha selyemfonalat, és ugyanakkor megremeg a szívem, ha csak rám néz. Menthetetlenül meghódított, és még soha, egyetlen hódításom sem tett olyan boldoggá, mint az, hogy a maga rabszolgája lettem.
Most nagyon meg kell jegyeznem arcod mögött a májusi fákat, mert ki tudja, mikor jössz újra. Akkor talán már cseresznyével és rózsával várlak, de te csak engem nézel, gyorsan levetkőztetsz, és majd meglátod, mennyi napfényt gyűjtöttem azóta a bőrömre neked. Mert a nap akkor is megtalál, rásüt majd ágyunkra, hiába rendelt el kijárási tilalmat egy ismeretlen isten.
Ha világgá mehetnék, akkor a tegnapokból, jobb magamból megmenteném, amit lehet; neked adnék jövőt, hitet, fekhelyet lombos fűzfaágból; s ha kívül-belül mégis fázol, nem engedném el a kezed!
Tudod, az a legborzasztóbb, hogy nem felelsz, hogy nem tudunk beszélgetni. Ezt mindennél nehezebben bírom. (...) Ha olvaslak, hallom a hangodat. Nagyon sajátságos, de szerelmesebb vagyok beléd, mint bármikor életemben. Nem csak szeretlek. Szerelmes vagyok. Mint akkor, mikor még nem szerettük egymást ennyire, csak szimpla szerelmespár voltunk (...). Most minden más, erősebb, jobban kötő, de szerelem ez. Lehet, hogy soha senkinek nem tudom megmagyarázni kívüled, mert nem úgy kívánlak, nem azt, és mégis szerelem. Talán mert teljesülhetetlen, mert nem jössz, csak várlak.
Ó, mennyire szeretlek, hogy miattad sorsunk keserű kortyait nyelem, rémült testem meg tud pihenni békítő testeden, s az éjjel szörnyei között lehelleted a védelem. Milyen sötét van mindenütt! Csak az ablakunk fénylik. Csak dadogok. Szeretlek, annyira, hogy még kívánok élni.
Nem vagy te legszebb a világon, Tán oly szép sem, mint képzelem, De nékem érted szép az élet, És boldogság a szerelem.
Űzött ma hozzád a vágyam, légy ringató puha ágyam, lényeged titkára szomjazok! Nyírfaág karokkal fonom át pillanatunk gyönyörét, s lankadó tüzébe hamvadok...
Facebook
Pinterest