Idézetek a vallomásról
Nincs közöttünk levegő, szikráznak a villámok, Te és én az éjszakában megfejtjük a világot. S ha majd hajnalodik, mindig visszapörgetem a szépeket, Mert úgy felébredni, hogy vége, halála az életnek.
Félsz tőlem, mert beléd ivódtam: a szád: a szám, kezed: kezem - és érzed, percről percre jobban: benned, ha sírsz, én könnyezem. Ó, hasztalan dobbant a lábad, s hiába morcolod szemed - eszed úgyis hiába lázad: örökre megsebeztelek.
Ha lelkem olykor kóbor kiskutya, ne kösd meg láncra, hagyd csak kóborolni, meglásd, magától sompolyog haza, nem kell örv hozzá s más effajta holmi, bundácskáját nem kell ám elporolni, csak hagyni kell, sorvassza bú s hideg: eszébe jut akkor majd jó kezed, mely hajdanán oly sokszor elbecézte s farkát csóválva visszaténfereg úrnője ringó-ringató ölébe.
A játék az, mi minket egybefűz: érzéseinknek is rugalma van - és még a bánatunk is oly derűs, hogy egymástól eltűrjük boldogan. Mi már tudjuk: míly jó a szenvedés s hogy szenvedni olykor nem is nehéz.
Amikor összeházasodtunk, Naomi azt mondta: néha mindkét kezünkre szükség van ahhoz, hogy kimásszunk valahonnan. Előfordulnak meredek helyek, ahol az egyiknek előre kell mennie. Ha nem talállak, mélyebben nézek önmagamba. Ha nem tudom tartani a tempót, ha nagyon megelőztél, nézz vissza.
Elpusztulok, de nem tudok élni nélküled. Akard, hogy élhessek melletted. Minden gyötrelmedet érzem. Kalauzod nem merek lenni, de esküszöm: mindent teérted. Hiszen csak te vagy nekem valaki.
Mint vezéremet, én - szerelmemet, szívem paizsára fölemeltelek, hogy az emberek is megláthassanak, s mert szépek vagyunk, megáldhassanak.
Szeretem ernyős szemedet, etető puha kezedet, mellém simuló testedet, csókolnám minden részedet.
Egyetlen pillantásod, egyetlen szavad elég ahhoz, hogy a káoszból rend legyen, olyan rend, amely szabadságot ad elnyomás helyett.
Mikor mindenek vesznek, tűnnek, Tarts meg tegnapnak, tanuságnak, Tarts meg csodának avagy bűnnek. Mikor mindenek futnak, hullnak, Gondoltam: drága, kicsi társam, Tarts meg engem igérő Multnak.
Mert nélküled céltalan az út, minden vágy és ölelés hazug, hontalan vándor a boldogság, nélküled a lét csak pusztaság.
Volt már s lesz még szeretőm biztosan, de egy se, mint te, egyik sem olyan.
Fogadd hát, Kedves, ezt a kis virágot szívesen tőlem, s e csendes dalt is. Látod, csak üdvözölnek s mit sem kívánnak Tőled, s ha megfakultak, úgyis eldobod őket.
Kérdezd: szeretlek-e? s megmondom én, hogy Szeretlek, mert ezt mondhatom; De oh ne kérdezd: mennyire szeretlek? Mert én azt magam sem tudom! Azt tudni csak, hogy mély a tengerszem, De milyen mély? nem tudja senki sem.
Rád gondolok, ha úgy tartja kedvem, annyiszor és úgy, ahogy akarok. Semmi nem akadályoz, semmi nem gátol meg benne. Tudod, milyen felszabadító érzés ez?
Facebook
Pinterest