Idézetek a vallomásról
Kiáltani szeretném, s nem lehet, még súgni se szabad a nevedet, még gondolni se - jaj, elárulom, pedig belül csak azt visszhangozom, a hangos titkot, mely életemet úgy édesíti, édes nevedet.
Mint víztükör a tűznapot Ringatja arcodat szívem, Büszkén, szerelem-ittasan, Örökre fénylőn és híven.
Ami másnak mulandóság, Nekem örökifjú élet, - Olyan szépnek, mint én látlak, Más nem láthat soha téged. Másnak talán rég elmultál, De én látlak holtomiglan: Álmom vagy a valóságban, S valóság vagy álmaimban!
Te vagy szivemnek napsugára, Te üdvöm és hitem, Ha elhagysz, minden oly sötét lesz, Amilyen a szivem.
Te vagy mindenem, kit semmi sem pótolhat, Fölöttem egyedül te uralkodol csak. Ragyoghat az égről a napvilág másnak: Engem éj környékez, bús éj, ha nem látlak.
Hétköznapjaink a megszokott mederben folynak, nyugodt, mindennapos események töltik ki. Ezekben a szakaszokban élvezem a csendes, tiszta szerelmet, amely valójában számos téren felülmúlja a perzselő érzelmeket. Talán nem forrong a felszín, de a mélyben lévő hatalmas energia a biztosítéka, hogy szerelmünk sohasem fog kihűlni.
Mielőtt egymásra találtunk, céltalanul, haszontalanul éltem. Érzem, minden lépést, amit megtettem életemben, azért tettem, hogy rád találjak. Úgy rendelte a sors, hogy egymásra találjunk.
Valahányszor akár csak egy pillanatra is elhagysz, olyan, mintha örökre búcsút mondanál.
Emlékszel, egyszer vad eső szakadt, s mi csókolóztunk csuromvizesen, a záporozó szenvedés alatt így bújok hozzád most is, kedvesem.
Itt nincsen nappal, nincsen éjszaka, csak emlékek adják az életet, úgy bennem élsz most, mint talán soha, s ha magam védem, téged védelek.
- Az embernek biztosnak kell lennie abban, hogy van valakije, aki annyira hozzá tartozik, annyira bízik benne, hogy bátran megengedheti magának, hogy néha egyedül lehessen... - Eddig eszedbe sem jutott, hogy nélkülem légy egyedül!
Még nem hallottam hangod ezelőtt, Csak gyönyörködtem arcod mosolyában, És elvesztem szépséged folyamában, Amint lelkembe tündökölve tör.
Egyek vagyunk, bármilyen messzi útra ha elmennél, Alkonyodik, csillagok fénye gyúl már, bár itt lennél!
Boldog tenyerem mellkupolácskáidnak hű negatívja.
Tudok hinni Magába úgy, mint hinni nem tud senki sem álomban, sem valóságban, sem rögeszmében. De arra a csodára képtelen vagyok, hogy Magát a legfájdalmasabban ne érezzem a lelkemben még akkor is, mikor vággyal, gyönyörűséggel gondolok Magára. Valahogy jobban kellene Magát ösmernem, az agyába, az idegeibe látnom, hogy nyugodtabb legyek. Így borzasztó hajsza az, a mi lelkemben újra és újra megindul. Folytonos kérdés, folytonos nyugtalanító sejtés. A leggyakoribb, hogy vajjon milyen helyet foglalok én el a Maga lelkében? Könnyen letaszíthat, ledobhat e helyről?
Facebook
Pinterest