Idézetek a vallomásról
Boldogságommal nem dicsekszem, Bár ajkamon csaknem kitör. Ó hányan vannak a világon, Kiket nehéz bánat gyötör... Szegények, ennyi boldogságot látva, Önsorsukat fájóbban érzenék. Elhallgatok. S csak titkon mondok áldást, Hogy társamul téged adott az ég!
Köszönöm, hogy ünnepnek tekintesz, hogy szíved bíborborával vársz reám és ó-ezüsttel terítesz miattam; s hogy el ne fussak előled riadtan, lelked titkos, százegyedik szobáját virággal díszíted fel énnekem.
Megismertem a holnapot: terád hasonlított, terád, miránk - lobogott és nyugodt volt, mint a láng, - s mint a mi éjszakánk, amelyen megéreztük forró és röpítő és egybeforró embersorsunkat, a szerelmet, - én azt, hogy hiába ölellek, te azt, hogy hiába ölelsz, ha nincsen más, csak ez a perc, hogyha mögötte meg nem érzed és meg nem érzem az egészet.
Mielőtt megismerkedtünk, én már készültem rád. Amint láttam, hogy olyan nő vagy, aki két lábbal a földön áll, már éreztem körülötted az erőt. Szerettem belélegezni a sűrű sütemény illatát. És szeretem, hogy összevissza beszélsz, sehová nem jutsz, és mégis pontosan értelek.
Férjhez mész, mert azt mondtam c. film
Ne haragudj, kedves, de még nem tudok okosan beszélni veled, mert túl-friss vagy nekem, és még csak annak örülök, hogy vagy, hogy élsz, hogy nekem élsz: ma még csak zavaromat tudom elmondani, azt, hogy szeretlek és akarlak érthetetlenül.
Szívem alatt ragyogsz. A csillagok csipkéje remeg az ablakon. Érzed? Ez itt a szív állandóan üres edénye, pedig örökké csak merít, merít.
Egyszerre mégis otthon vagyok nálad, s fölöttünk a szerencse őrködik. Beszélgetésünk folyója kiárad, és megtanultuk, hogy időnk rövid.
Én kőszívű szerelmem, pillantásod, mint tüzes nyíl, fájó sebet ejt szívemen! Éjnél is feketébb szemed, mégis örökké rabul ejtett. A büszkeséged megkeményíti szívedet, és elhomályosítja szerelmünket, de elvarázsol engem. Tudom, hogy ez a büszkeség emel az égbe, és a csillagoknál is szebbé tesz. Mégis fáj, felőröl és elemészt a fájdalom, de tudom, ajkad egyetlen érintésétől visszatérhetnék az életbe. Ó, kőszívű kedvesem, eldobod szerelmünket, kegyelmezz nekem, könyörülj, könyörülj rajtam!
Pont olyan vagy, amilyennek megálmodtalak. Nem vagy szép, nem a szó szoros értelmében szép. A lelked az, fájdalmasan.
Először a szem csókol, aztán a kezem, mint tenger ömölsz el érzékeimen, mint tenger ömöllek én is körül, aztán part, s tenger összevegyül, s együtt, egymás partján heverünk; - vagy nyári réten ringat gyönyörünk.
S mint gyümölcs a magvat, Úgy hordozlak magamban. Kimondanám, mint egy valódi költő, Nem elkoptatott szavakkal, De cukorba fullad a lángoló szív, S azt bevonja édes sziruppal. Ott vagy egy molylepke verdeső szárnyán, Ott vagy a falat kenyérben, Az esti olvasmány behajtott lapján, A karomra harcolt névben. Én nem látok mást, csak téged.
Én feléd nézek két szememmel s a szájam zárt, mert titka van. S feléd lengetem két kezemmel a szívem, amely nyitva van.
Fürdőm vagy te, csengő italom. Karod hűs ár, melled kavarog, fülemben is csupán úgy csobog, hogyha lélegzel a vállamon.
Elaludni készül a nyár, Ködök lusta fellege száll, Hűvösebb az éjszaka már. Vigyázz rám!
Mindegy, szeretsz-e, nem szeretsz-e, szívemhez szívvel keveredsz-e, látlak, hallak és énekellek, Istennek tégedet felellek.
Facebook
Pinterest