Idézetek a vallomásról
És ó, azoknak a szemeknek a barnasága, amitől az ember kapható lesz minden marhaságra...
Hideg verejték veri testem, Remegően, félve, halóan, Az őszi fűszálnál fakóbban Állok és már érzem a vesztem, Meghalok érted.
Hajad lombsátra illatos, arcod mosollyal harmatos; valóban: mint száz kis patak, rajta a mosoly úgy szalad. (...) Más arcot csak a könny tud oly bőven elönteni, mint e mosoly a te arcodat - száz patakká, napok növesztik zuhataggá.
És nem hasonlítlak angyalokhoz: asszony vagy, nő vagy, ezért áldalak, mert úgy szorítsz forrón, sírva, magadhoz, hogy embernél több leszek általad.
Kezed halk érintésére Szívem bilincse lepattan, S ujjongó szavak születnek Arra, ami mondhatatlan.
Velem marad az egyszer volt öröm Ezen a szélső, hosszú délkörön. Velem marad a kezed és a szád, A szempilláid árnyas erdeje, S jobban véd, mintha páncél rejtene, És hogy néztél, az rám süt mindörökre Esendő testem fényköpenybe födve, És melegít a tested melege, A két karod, s hogy öleltél vele. S beleragyog ebbe a lassú ködbe Az emlék, csillaggá izzítva át Ajkaimon az ajkaid nyomát.
Közöld magaddal is, mitől engem kímélsz, szólalj meg akkor is, ha ellenem beszélsz, ne bújj előlem el, figyelj rám egy kicsit, mondj, súgj, ints vagy jelezz valamit, valamit!
Vagy ahogy a tűzvész jön, amit egy eldobott cigarettavég vagy észrevétlen szikra szít: úgy jön, összevissza, ez a szerelem, úgy gondolok rád, végtelen sokféleképpen, rád, akiről alig tudom ki vagy, de akit egy mosoly, egy mozdulat föltámaszt kísértetiesen s oly édesen, hogy fájsz, ahogy még soha senki sem.
Megírták mások már, mi vagy nekem: lányom, anyám, húgom és kedvesem, testnek a kenyér, parasztnak a föld, prófétának ige, mi testet ölt, te vagy a fény az éjszakában - oly banális mindez s mégis komoly. Nekem te vagy a velem-futó magam. (...) Értsd meg tehát, hisz oly egyszerű: mikor magadhoz - hozzám vagy te hű, magaddal azonos csakis velem lehetsz mindig már. Ez a szerelem.
A tiéd vagyok, örökké és visszavonhatatlanul!
Néked adnám tenger Csillagát az égnek Milliónyi színes, tarka Virágát a rétnek... Odaadnám az éjjelt Sűrű sötétjével, Odaadnám a fényes nappalt Sugárözönével...
Ó, jaj, a Hold az én vagyok az öledig lehajolok hogy fölnyissam szívem egész különleges természetét halálosan érted dobog - és nem baj hogyha meghalok csak a futás az őrület az álom legyen körüled beburkol bevon mint a köd míg megőrülsz - megőrülök és a Hold aki én vagyok egész az öledig ragyog sugaraz bámul fölemel meghal miközben énekel - s megfojt miközben énekel.
Szél vagyok. Megbocsátod-é, hogy port hintettem égszínkék szemedbe? (...) Víz vagyok. Megbocsátod-é, hogy áztattalak forró könnyesőben? Árny vagyok. Megbocsátod-é, hogy véletlenül arcodra vetődtem?
Ha valóban megszeretlek, s te megszeretsz engem: egyikünk sem lesz többé az, aki volt.
Ne hivogass, de te jőjj el, Mikor én már nem hívhatlak, Vigy magaddal oda vissza, Ahol ábrándjaim laktak...
Facebook
Pinterest