Idézetek a vallomásról
Olyan vagy, mint egy suttogó faág, ha rámhajolsz, s rejtelmes ízű vagy, olyan vagy, mint a mák, s akár a folyton gyűrüző idő, oly izgató vagy, s olyan megnyugtató.
Szép vagy, akár a csöndben a rezzenéstelenség, és mint borús szemekben a könnybe-bújt meleg-kék, és szép, akár a lelkem legmélyében fakadt dal, amit magam se hallok és mégis megvígasztal.
Sötét erdőn leszek kis ház, Mely meleg fénnyel hívogat, Érezd, hogy ha szólok hozzád, Minden szavam simogat.
Tiéd, amit jövőm kigondol, az üdvösségem is, fogadd; de ne kérdezz soha a multról; lelkem kínja enyém marad!
De én csak én vagyok, Vedd, amit adhatok! És ha tán kevesled, Fess magadnak te szebbet. Mert én csak én vagyok, Vedd, amit adhatok.
Én úgy táncolok, ahogy a világ akarja, De ha velem vagy, könnyű a tánc.
Bántani én nem akarlak, szavaimmal betakarlak, el-elnézlek, amíg alszol. Én sohasem rád haragszom, de kit bántsak, ha nem téged, az én vétkem, a te vétked, mert akarva, akaratlan, halálom hordod magadban.
Ha csak félig figyelsz rám, az még mindig jobb, mintha bárki más teljesen.
Ha majd az ősz összegyűjt minden bánatot, s vele a lelkemet behinti csendesen: eljössz-e vigasztalni, kedvesem?
Mindig arra gondolj, a "nagyon szeretlek" kijelentésre az a leggyönyörűbb válasz, hogy "én pedig érzem, hogy nagyon szeretsz".
Egymást iránti vonzalmunk misztériuma ígéri a mindhalálig tartó lázat, izgalmat.
Minden újabb percben, Amiben magány vár engem, Erős vágy él bennem, Hogy újra átélhessem Azt a szépséges csodát, A gyönyör édes mámorát, Amit lényed adni tud, És ami a szívemhez jut.
Van aki őriz, De nincs, aki ért, Van olyan, aki megölel, De nincsen, aki félt, Már nem is tudod, hogy szenvedsz, Hitted, hogy szebb lesz, Praktikus, logikus, Mégis tragikomikus Rosszul megírt, hálátlan szerep, Hogy tulajdonként éled az életed, Én féltelek.
Az arcodat ne mutasd szomorúnak. Ne lássa senki, mi az, amit eltűrt. Jobban kellene szeretni magunkat, hiszen mi már nagyon kiérdemeltük.
Ha karodban tartasz, és felemelsz az égig, tudom, táltosvért ittál az éjjel, és én meghajlok előtted akaratlanul, mint nádszál a szélben.
Facebook
Pinterest