Idézetek a vallomásról
Ha a világon megszűnne minden szenvedés, ha mindenki mosolyogna és szeretné egymást, legyen akár démon, akár boszorka, de te nem léteznél, akkor az a világ számomra a kénköves pokol legmélyebb bugyra lenne. Ennél nagyobb kínt el sem tudnék képzelni. Azonban ha az egész univerzum sötét lenne, hideg és kegyetlen, de te ott lennél mellettem, már a puszta jelenléted... a létezésed virágzó mennyországgá változtatná azt a világot.
Én már csak abból élek ha adok neked szívet virágot kacatot csókot csapongást örömet nem tudom mit csináljak nélküled? (...) Csak attól élek ha rád gondolok szívemben látom lengő alakod benned veled általad szeretem halálomat és maradék életem.
Te vagy bennem a bizonyosság, az önvédelem és a gőg, a különbség, az azonosság, a fejtartás mások előtt. Ha jössz, a padló is megéled, körvonalat kap a világ, a tárgyak előrefeszülnek, türelmük szétveti az ajtót, lebiccenő fejem fölött a lámpa lélegző virág, jaj, nézd, hogy szeretek, szeretek várni rád.
Élő ember élő embert nem szeretett még így mint engem te szerettél és én szeretlek élő ember élő embert... (...) Ha így szeretlek ha így szerethetsz ennek vége soha nem lesz ez már csak fúló fékevesztett futás a fájdalmas szerelemhez.
Amíg a szívem utolsót nem dobban, szeretni foglak az életemnél is jobban.
Ajándékozás nélkül lett tied, jöttél, és már tied volt; oly biztosan tudom, hogy tied vagyok.
Sose hagyj el, én sem adlak Se felhőknek, sem a madaraknak, Holdnak nem, talán a napnak, De nem, ami elmúlt, csak a holnapnak.
Te itt lakozol az én szívemben. Gyakran tartozol a lakbérrel, de lehetetlen téged kilakoltatni.
Mint vászont a festék, mint szemeim a fényt, mint a testet az árnyék. Úgy szeretlek.
S vajjon, ha egyszer hajt a Sorsom: harcolni vérvirágos tengeren, szeretni fogsz-e úgy is, kedvesem? S vajjon, ha majd megismered az útat, s döbbenve látod: mennyi, mennyi vész; útatlan végtelenbe elkísérsz?
Kezed csillag énnekem, gyenge csillag fejemen. Vaskos göröngy a kezem, ott porlad a sziveden.
Tudod, nincsen rá szó, Ami a szívembe zárt, Néha több volt, mint jó, Hallani lépted dallamát, Ugye nem bánod, ha néha Olyan nehezen mondom el, Egy gyermekké tettél, Akit a szerelem nevel fel.
Kérlek, ringass el! Ami kint marad, nem kell... Karod könnyű álmot nyújt, csak egy angyal érint úgy.
Minden nap fáradt lánggal ég, nélküled. Egyedül meddig bírom még? Minden nap várom, hova sodor a szél, De úgysem hiszem el, Hogy igazán itt felejtettél. Amíg jót ígérsz, Te jót remélsz, Hát lépj ki álmomból, Ahol régen élsz!
Mint tükörben a tükör tükörképe: végtelen arc fonódik egy füzérbe; melyik vagy te? és én melyik vagyok? Én adok fényt neked, te fénylesz bennem, s bennünk a világ. Vagy a végtelenben valami még nagyobb.
Facebook
Pinterest