Idézetek a vallomásról
Százszor földobnál, én visszaszállnék, Százszor is, végül is.
Azt hittem, hogy világ csudája vagy, őrjöngés, álom, nyíló végtelen, ma azt tudom, hogy ha nem vagy velem, nem vagyok, nem játszom, nem létezem, felhők fehérje a szemembe fagy. (...) Azt hittem, hogy világ csudája vagy, de annál sokkal fontosabb.
Áldom, hogy vagy s hogy Végzet vagy, Azt is áldom, Nem tudom, hogy tudsz jó lenni S ha csak rossz vagy, így szeretlek.
Az eszedért is rajongok. Azt hiszem, mindenednek rajongója vagyok. Tán még a hibáidat is kedvelem.
És akkor most megcsókolsz, vagy inkább én tegyem meg e kalandor lépést? Egyelőre semmi többre nem gondoltam. Na jó, ez átlátszó, mint minden, ami nem igaz. Helyesbítek: egyelőre beérem egy csókkal.
Úgy szeretnélek én is lámpásom esteli, halavány fénye mellett megörökítni, drága arany és kék szavakkal csak Téged festeni, míg ujjam el nem szárad, mint romló fának ága, s le nem lankad fejem a béke isteni ölébe, én Szerelmem, világ legszebb Virága.
Szelíd szemed, mint a galambpár, dús fürtjeid szökellő kecskenyáj; fogacskáid mint hófehér juhok, mik a folyóról jöttek úsztatásról; mind ikret ellett, nincs közöttük meddő. Karmazsin szalag az ajkad, s a beszéded méznél édesebb.
Mikor talán már minden elveszett, Sok jóságomból nem maradt meg semmi És nem tudom már magamat szeretni. De itt van és olyan jó a kezed.
Megtanultalak én örökre, nem rólad tudok már, de téged. Én téged tudlak és úgy tudlak, mint az isten, aki teremtett. Rezgésből, árnyból és színekből ujból és ujból megteremtlek.
Gyűlöllek, mar a védtelen harag, elfordulok, hogy meg ne lássalak, félek, fagyok, borzongok, engedek, fogam megkoccan, nehogy kérjelek: szeress, ölelj, megöl a szomjúság, kezdődjön újra bennünk a világ, az ősi ködben két felhőgomoly egymás felé húz, borulj rám, omolj, összecsapásunk villám, néma csók, csak te! csak én! borulók, lázadók, belőlünk szülessen a csóvás fény, mindenben te és mindig újra én!
Ajkamba szállott pirosló vérem, Hogy közelgő ajkad jöttére érjen, Szemeim körül udvara támadt Királyi csókod kívánt nyomának. Hogy minden vágyad magába vésse, Megnyílott karom lágy ölelése. Szent aranyserleg lett az én testem, Hogy kelyhébe téged szomjún vehessen. S testté lett lelkem, beszédes lelkem, Hogy csókká válva megváltód lehessen.
Te vagy, akitől megtudom: A csodára nekem is lett jogom. Köszönlek. Várlak. Ez mind Te vagy: Anya és angyal. Csak el ne hagyj.
Az első gondolatom mindig te vagy - és ez mindig is így volt. Előfordul, hogy csak fekszem és nézlek, ahogy a hajad szétterül a párnádon, egyik karod takarja az arcodat, a mellkasod pedig finoman emelkedik és süllyed. Időnként, amikor láthatóan éppen álmodsz valamit, közelebb húzódom hozzád, azt remélve, hogy így talán én is be tudok lépni az álmodba. Mindig is valahogy ezt éreztem veled kapcsolatban.
Az oltalom az oltalomban a két karod a két karomban a szerelem a szerelemben a két szemed a két szememben. Hogy szorítottam oltalomban a két karját a két karomban a szerelemben hogy szerettem a két szemét a két szememben!
Álmaim terültek lábaid elé; lépj lágyan: amin jársz: az álmaim.
Facebook
Pinterest