Idézetek a vallomásról
Szívedet kis mécsnek véltem, mely egy légynek is örül - most érzem csak, vaksötétben, hogy lángerdő vett körül. Fázom, nincs egy langy lehellet, minden puszta, pőre, holt. Most, hogy elfogy a szerelmed, most tudom csak: mennyi volt.
Minden lépésed tánc, Minden hangod egy dallam. Dolgozik bennem a hajlam, Hogy mindig birtokoljam Azt, aki vagy.
Szólj újra, fényes angyal, mert az éjben Fejem fölött nekem oly glóriás vagy, Akár a mennyek szárnyas hírnöke, A visszatorpanó, döbbent halandók Fehéren-égre-ámuló szemének, Míg nézik őt, hogy száll a lusta felhőn, A lég hullámain és elvitorláz.
Nagyon megkönnyítenéd a dolgomat, ha feleségül vennél. Az igazat megvallva, ragaszkodom hozzá.
Kedvesem, előttünk az egész élet - sőt még több is. Halhatatlanná tettél engem. Te és én ezer évig fogunk élni, és mindenre lesz időnk.
A Szépség lányai közt nincs gyönyörűbb ma nekem; hangod úgy elbüvöl, mint szerenád a vizen.
Én fáradt volnék, s megyek, járok, én türelmetlen lennék, s várok, én gyáva volnék, s mégsem félek, test voltam, s lettem érted lélek.
Egy dolgot akarok - mindent! Tudod jól, az áldozat nagy. Egy dolgot akarok - mindent! De ami igazán kell, az te vagy!
Ahogy ott álltunk, és a tudtomon kívül megszorítottam a kezed, úgy éreztem, soha többé nem akarom elengedni. Soha!
Hol te vagy, ott a világ maga.
Zárj a szívedbe és menj világgá, de ne felejts el visszajönni.
Az én karom reszket ölelve téged, Az én szivemre verődik beszéded S hogy gyökeret vert tebenned a lelkem, Én felsikoltva önmagamra leltem.
Terhedre én soha nem leszek. Ha csak az árnyékodat látom is, boldog vagyok. Ha a ruhád a szegen függ, én titkon megsimítom. Ha a poharadban víz marad, én iszom meg. S az a víz nekem édes, mint a pogány istenek nektárja.
Ha téged látlak, nem vagyok beteg. Úgy érzem, mintha május volna körülöttem, s te egy szál nárcisz volnál a virágzó nárciszok közül, leánnyá vált nárcisz. És mikor a te szavadat hallom, mintha angyaléneket hallanék.
Szorítsd a kezem még erősebben, Nehogy elszakítson ez a nagy világ.