Idézetek a vallomásról
Hol bennem erdő volt: dúvad- s madár-had hazátlan csörtet villámtűz elől; és kunyhóm összedől, ha benne otthonod meg nem találtad.
Nézlek a vágyaktól kimerülten, cinkosan bólint felém a pálma. Éjfél is elmúlt. Csak ábrándozom. Már lassan somfordál be a hajnal. A kávé keserű illata körbejár, s én még egy csókot adok a szádra. Köszönöm Neked ezt az éjszakát, Te szép, Te jó, Te minden, Te drága.
Te vagy a csók, a vágy, a szerelem. Te vagy nekem a lét, a tudat. Nélküled nem vagyok, és én Te vagyok.
Esküdj hát sorsom, mindenem. Esküdj kettőnkre, esküdj meg nekem, hogy míg élsz, nem hagysz el soha! Esküdj, mint Mutius Scaevola!
Ha zúg vihar és ront a szél és életünknek tengere vad háborúra kél, s a zátony mirajtunk kacag; akkor se hagyj el engemet, a Sorsodat!
A küzdés piszkát nem birom s te vagy a béke, háboruimból kivezetsz: szeretlek érte; utamon a halál felé vészfék szerelmed; melletted mindig jó vagyok, azért szeretlek.
Amikor bennem legnagyobb volt már az inség, akkor mutatta meg szived, hogy van még segítség: akármennyi a kín s az undor akármilyen nagy, mind-mind elmúlik csendesen, ha te velem vagy.
Ha kerülsz, ne kerülj el messze, köténykéd lennék, ne tépj össze, dalocskád lennék, ne hallgass el, kenyérkéd leszek, ne taposs el.
Te vagy az, aki után lámpással futottam. Te vagy az, akit vakon is megtaláltam. Te vagy az, akiért érdemes az élet. Te vagy az, akibe egyszer majd belehalok.
Előbb felejtem el az életemet, mintsem téged elfelejtenélek.
Már úgy szeretlek, mint igazi ínyenc egy- egy étel nevét.
Úgy gyötri a testet utánad a bánat, úgy röppen a lélek utánad, elébed, ó, semmi, de semmise már! ez a zápor sem mossa le rólam a vágyat utánad.
Házasodjunk össze! És gyereket is akarok. És veled akarok megöregedni. Veszekedni. Elviselni egymást. Szeretni. Ott akarok lenni melletted, ha gyötörnek éjszaka az emlékeid és szükséged van rám. És felébredni reggel az emlékeimmel, és olyasvalakivel megosztani, aki nem fordul el tőlem azért, mert azt hiszi, hogy az élet csupa napsütés. Olyan társ kell, aki nem fél, hogy a végsőkig próbára tegyen.
Éppen elég tapasztalattal rendelkezem, hogy meg legyek győződve róla: mi ketten egymáshoz tartozunk. Pontosan kiegészítjük egymást, úgy, ahogyan a hegyek és a völgy egyetlen zárt egységet alkotnak.
Szeretlek. Nincs rá szó, nincs mozdulat. A rémülettől görcsösen szeretlek. Elsorolom, hányféle iszonyat vár rám és rád, már arcunkba merednek. (...) Hét esztendeje szeretlek, szerelmem, fordíts egyet a Göncöl-szekeren, szólj a világnak, mondd, hogy lehetetlen - s maradj velem.
Facebook
Pinterest