John Knittel

Akkor öregszünk meg, ha a múltban több örömöt lelünk, mint a jövőben.

Néha kinézek az ablakon, és hosszan szemlélem a csillagokat. Ilyenkor egy idő múlva azt gondolom, hogy a dolgoknak talán nem is az az igazi értelmük, amit mi tulajdonítunk nekik. Engem nem érdekel, milyen távolságra van tőlem a Nap meg a Hold. Nekem az teljesen mindegy. Beérem annyival, hogy láthatom és szerethetem őket. És ilyenkor az a különös érzés fog el, hogy nevetni van kedvem, amikor mások sírnak, és sírni mikor nevetnek!

Ha orvul letaszítanál egy szakadékba, a biztos halál előtt is csak a tiéd és az irántad érzett szerelmemé lenne az utolsó gondolatom.

A sors nem kényszeríti az embereket arra, hogy elszakadjanak egymástól, sőt ellenkezőleg, inkább összehozza őket. Az, ami valóban szép volt eddigi életemben, mind véletlenül került az utamba. Az is véletlen volt, hogy veled találkoztam, ám nyomban felismertem benned a sorsomat.

A szerelem az adni tudás képessége nélkül olyan, mint egy kert, amelyben nincs virág. Én minél többet szerettem volna adni neki magamból. Nagyon szerettem volna, ám egész idő alatt kőfalba ütköztem.

Éppen elég tapasztalattal rendelkezem, hogy meg legyek győződve róla: mi ketten egymáshoz tartozunk. Pontosan kiegészítjük egymást, úgy, ahogyan a hegyek és a völgy egyetlen zárt egységet alkotnak.

El se tudom képzelni nélküled az életemet. Magam előtt is rejtély, hogy jutottam el idáig, de nagyon sok minden, ami lejátszódik bennünk, örök rejtély marad számunkra. Jobb, ha az ember nem sokat gondolkodik ezeken a dolgokon, hanem egyszerűen tudomásul veszi őket. Hiábavaló itt minden gondolkodás. Senkinek se tudnám megmagyarázni, miért szerettem beléd.