Idézetek a vallomásról
Hiányzik az a hülye fejed igen ez a csapdád amibe úgy tűnik totál beleestem: hogy a te arcodat látom mindegyik felesben.
Szeretlek. Tudom, érzem én: Te nem lehetsz soha enyém - Enyém csak az álom, a dal - Szeretlek, te élő ravatal! Virágtalan nyaram virágát Föléd szórom - és körül szállják Fejed a szomorú, árva dalok... Szép temetés lesz, s én is meghalok.
Én most beléd tudnék szeretni, és mindenemet neked adnám (...). Te csak zenét kérsz tőlem, de én sokkal több vagyok, mint hittem, és úgy szeretném megosztani valakivel azt a sok mindent, amit csak most értettem meg.
Hasztalan mondogatja magának az ember, hogy mindig harcolnia kellene a hiúsága ellen. Minduntalan meglepődik, mennyire nagyra tartja magát és munkáját, mennyire érzékeny, sőt túl érzékeny a hírnevére. Mindig meghökkent, hogy a lelkemen ejtett legkisebb karcolás is mennyire tud fájni.
Dobogó szívem minden paránya, Mely amíg élt, tiszta lánggal égett; Századokról századokra szállva, Nem szeret mást, senki mást, csak téged! Te vagy üdve, vágya, mindene, Örök álma, örök élete.
Ő az első szerelmed. Én az utolsó szándékozom lenni, bármeddig is kell várnom.
Nem mozdultam mellőled, látni akartam, amint a fotel karfájára hajtogatod levetett álmainkat. Tudni akartam, megédesül-e az éjszaka íze, ha kiejtem neved. Fölismeri-e szemed ikercsillaga a véglegességet kiterített szívemben.
Alig kaptam levegőt, egész lényem meghajolt szépsége előtt. Szeméből őszinteség sugárzott, mosolya lecsillapította a bennem lévő nyugtalanságot. Finom vonásainak láttán meg akartam őt védeni saját magamtól. Egy pillanatra gyengédséget éreztem közöttünk.
Elébed állok kézzel-mellel, Hogy megvédjelek magam ellen, S a vége az, hogy idehúzlak. A vége az, hogy összezúzlak. A kezemen itt érzem ajkad, Az ajkamat ott érzem rajtad - Rossz óra volt, amelybe' lettél, Amikor énnekem születtél.
Mindenkinek van egy élet-könyve, ahol a sors rója egymás után a sorokat, és más embereket is beleír a sorsunkba, egy-egy oldalt szentelve nekik. Az én könyvemben még a margóra is a te nevedet írta.
Te egymagadban minden voltál, mert szívvel szívemig hajoltál, a te hűséged mindent pótolt, melletted még a rossz is jó volt.
Szeretlek égi áhítattal, Híven, örökké, igazán. Oly tiszta, mint a nap, szerelmem, És mély, miként az óceán. Mert legdicsőbb te vagy a földtekén, Szebb, mint az égnek minden csillaga; A mennyet én már itt megízlelém, Az én szerelmem az élet maga.
Ma este hazafelé menet belefutottam egy utcai balhéba. Egy kocsma előtt két férfi dulakodott, többen részegen buzdították őket. (...) És én mindeközben csak egyetlen dologra tudtam gondolni: arra, hogyan ível felfelé a szád sarka, amikor elmosolyodsz. És az a hihetetlen érzésem támadt, hogy abban a pillanatban te is éppen rám gondolsz. Tudom, hogy ez különösen hangzik. Talán a színházra gondoltál, vagy a gazdasági válságra, vagy arra, hogy vegyél-e pár új függönyt. De ennek az őrült életképnek a kellős közepén hirtelen rájöttem, hogy ha van valakid, aki megért, aki vágyik rád, aki önmagad javított kiadását látja benned - ez a legcsodálatosabb ajándék. És még ha nem is vagyunk együtt, a puszta tudat, hogy számodra én vagyok az a valaki, az egész életet jelenti nekem.
Múlt éjjel egy ismeretlen férfiról álmodtam, ő volt a férjem. Csak vele tudtam magányos lenni, előtte voltam nyitott, egészen nyitott, egészen előtte, egészét egészen magamba fogadtam, és körülzártam a közös boldogság labirintusával. Tudom, hogy te vagy az.
Soha nem tudtak más szavai úgy ütni, mint a te szavaid. Hogy tudott fájni minden ékezet, minden magánhangzó, mind megütött és bántott, és mégis, úgy szerettem őket, annyira, ahogy téged.
Facebook
Pinterest