Idézetek a vallomásról
Ami másnak mulandóság, Nekem örökifjú élet, - Olyan szépnek, mint én látlak, Más nem láthat soha téged. Másnak talán rég elmultál, De én látlak holtomiglan: Álmom vagy a valóságban, S valóság vagy álmaimban!
Amit te adsz, az minden! Csak te adod nekem, tőled kaptam először mindazt, ami valóban ér is valamit az életben. A cimboráim között annak idején akadt ugyan egy-két jóbarát, de most te vagy a barátom is. Világéletemben magányos fickó voltam, most pedig itt vagy te, és benned megtaláltam énemnek azt a részét, amely eddig hiányzott. Veled egész ember vagyok. Te vagy az egyetlen a világon, aki mellett békességre leltem.
Ezelőtt bús szívem hervadni indúla, Titkos óhajtással gyakorta jajdúla; De mihelyt láttalak, csuda, mint újúla, Minden akkori búm örömre fordúla.
Ahogy megláttam magát, megbillent bennem valami, az értelmem csődöt mondott. Fel voltam háborodva, hogy ilyesmi megeshet velem! Teljes erőmből tiltakoztam. De sem a tiltakozás, sem az önámítás nem használt. Sose hittem, hogy ilyen szerelem létezik... hogy az ember egy napon számot vet magával, s azt mondja: bármi legyen az ára, mellette maradok! Nem bírom ki nélküle.
Tenyeredbe nyomom a legszebb üveggolyóm, te meg mintha tudnád, hogy egyetlen sor járt a fejemben, míg szorítottam a markomban. És elmondod, hogy a távolságot, mint... És rád nézek, és már nem is csodálkozom, nem is mondom, hogy nyilván ez volt a legtökéletesebb pillanat.
Ha tehetném, minden régi sebed begyógyítanám. Lecsókolnám ajkadról a félelmet és remegést. De helyette csak csendben remélem, hogy ez a fél szív itt bennem kiegészít benned valamit.
Mert te ilyen vagy s ők olyanok és neki az érdeke más s az igazság idegállapot vagy megfogalmazás s mert kint nem tetszik semmi sem s mert győzni nem lehet a tömegen s ami szabály, mind nélkülem született: ideje volna végre már megszöknöm közületek.
Egész idáig elméletben és gyakorlatban is elleneztem a házasságot. De amióta találkoztam veled, arra az elhatározásra jutottam, hogy vállalom a házasságot, ha a feleségem leszel. (...) Te egyedi, nem is, elképesztő kombinációja vagy az ellentmondásoknak, az észnek és az akaratnak, a szépségedet nem is említve. Nem kell megvédenem az elhatározásomat, miért akarlak feleségül venni.
A szívem üstjét, jöjj, kavard, míg tart e bűvös éj, hisz mind tiéd, mi benne forr: a vágy s a szenvedély.
Eltűnt az Idő, maradt csak Ő, harang nem csendült, óra nem vert, jelen volt a múlt és jövő, és izzott az egész terem, mert eltűnt az Idő, maradt csak Ő.
Kiszolgáltatsz a boldogságnak s már nem is tiltakozhatok. Elmentél s nyomban esni kezdett a hó, hogy itt maradjon belőled valami. És fújni kezdett a szél is a te kedvességed közeléből, attól piros a képem: járok azóta hömpölygő huzatban, utcákat fölsebző zenében.
Hozzám tartozol - nekem: nem.
Ott állsz a Vihar Dobbanatlan Szívében. Állsz. Állsz és mozgatsz.
Nem is téged szeretlek, hanem talán csak ezt itt, az archetipikus, benned lakó izét, a minekmondjam, ezt a női entitást, és nem tudok utánad szeretni senki mást.
Szememmel táncolt a szemed, beszélt szememmel és ölelkezett: Sírás, csend, szigor és révület - mi minden? Csak szemem és szemed.
Facebook
Pinterest