Idézetek a vallomásról
A szemébe szerettem bele (...), a szemébe, abba, hogy ennyire szelíden barna, jóságos szem...
A mi lelki kapcsolatunk szorosabb bármely kicsapongásomnál.
Nem nézhetsz énrám, messze vagy, De szemedtől vagyok ma bátrabb. Milyen fekete a hajad, És milyen büszke hosszú hátad! Olyan fehér a homlokod, Az arcod olyan gyönge rózsa... Sötétedik. Rád gondolok. És mindegy már, hogy tudsz-e róla.
Nincs mit tennem, téged szeretlek, tőled kérdezem naponta megválaszolhatatlan életünket, kérdezem a szemedtől, a szádtól, soha véget nem érő öleléseinktől. És te félelmeimre félelmeidet feleled, szorongásaimra szorongásaidat, és mondataink félig kimondva meghalnak a levegőben.
Csak egymásról beszélhetünk, róla vagy rólam már lehetetlen. Ez hangozhat úgy, mintha eldobtuk volna szabadságunkat, önmagunkat. Soha nem voltam elevenebb, szabadabb, mint általa.
Tudod, hogy lennék akár az életed, a hangod, az indokod, hogy miért legyél a szerelmem. A szívem ezekért a pillanatokért lélegzik.
Most elmondom, mid vagyok, mid nem neked. Vártál ha magadról szép éneket, Dicsérő éneked én nem leszek. Mi más is lehetnék: csak csönd neked.
Nincs szebb ajándék, nekem nem kell már semmi, csak veled szeretnék önmagam lenni.
Elhagynám a várost, elhagynám az országot egyetlen boldog pillanatért; a lelkemet is eladnám az ördögnek, csakhogy veled élhessem le az életemet. A tisztes társadalmi élet nem melegít fel éjszakánként.
Sohase szerettél, nem volt pillanat, ennem is ha adtál, soha magadat, örökkön-örökké sírok, amiért annyit dideregtem érted, magamért!
A részvét, Jane, sokszor sértő. Attól függ, kitől ered. Az ember sokszor hajlamos a részvétet kereken kikérni magának. De az ilyenfajta bántó részvét csak kemény, önző szívekben fogamzik meg, valami megvetéssel vegyes érzés azok iránt, akik bizonyos megérdemelt szenvedéseken vergődtek át. A maga részvéte, Jane, az a részvét, amely e pillanatban arcán tükröződik, egészen másfajta. Látom, hogy szeme könnyes, érzem, hogy keze remeg, tudom, hogy szíve csordultig tele szánakozással. A maga részvéte, drágám, a szerelem szenvedő szülőanyja: amit most érez irántam, az ennek a fenséges érzelemnek szülési kínja. Elfogadom a részvétét, Jane, hadd szülje meg a szerelmet: tárt karokkal várom.
Én úgy nézek rád, úgy nézlek előre, mint akit már réges-rég elvesztettem, a bor lecsöppen, szétfolyik a vágyam megkoszosodva, reményvesztetten. Nem nyúlok utánad, épp csak nézek, lefolyóban eltűnő víz után, mely, ha örvénylik is, nem fordul vissza, mint ki szeretett élni, de halni sem utál.
Még szeretlek, nélküled nem tudok élni, A karodba bújva a csókodat kérni. Örökkön-örökké csak veled lenni, A szabad utat járni és bármit megtenni.
Mert ő is csak egy A sok lélek közül, Mégis mindennél több, Mert mindenkinél több...
Ha mellém ül, becsukom a szememet, és mint a vakok, ujjaim hegyével "látom" őt. Minden vonását, arcának parányi rezdüléseit, szeme felvillanó fényét, az apró kis ráncokat, mindent, mindent, ami Pista, rögzítek, és magamba zárom örökre, hogy bennem éljen az idő végeztéig.
Facebook
Pinterest