Idézetek a vallomásról
Valómnál jobbnak, nemesebbnek játszom előtted magamat. Attól vagyok jobb, mert szeretlek s mert felemellek, magasabb.
Nem akarlak és rád gondolok, menekülnék és nem tudok, nyugalom kellene, béke, csend, de itt visszhangzol, idebent.
Tudod (...) azt hiszem, tökéletes házasság lesz a miénk. Szeretjük egymást, de túlzások nélkül. Barátok vagyunk. Az ízlésünk nagyjából egyezik. Mindent tudunk egymásról. Élvezzük a rokoni kapcsolat minden előnyét, anélkül, hogy a vérrokonság hátrányaitól szenvednénk. Én téged soha meg nem unlak, olyan megfoghatatlan lény vagy.
- Korai szívkamra-összehúzódást kapok tőled. - Remélem, az jó dolog. - Kihagy tőled a szívem.
Szerettelek hűtlen, mi lett volna, ha hű vagy?
Szeretlek, mert eljöttél az életembe. Ebben benne van minden... És most együtt vagyunk, és szeretjük egymást. Úgy érzem, nem tudnék élni, ha nem szeretnélek. Te vagy az éltető levegőm. (...) Ezt kezdetben nem ismeri fel az ember. Ez együtt fejlődik a szívünkkel. Meg kell hozzá nőnünk, meg kell erősödnünk... Emlékszel? Hogy szerettük egymást! És nem beszéltünk róla. Az ember gyerekes és ostoba. Aztán, egy szép napon, világos lesz minden, s az a szó kicsúszik az ember száján... Nincs más mit tennünk; szeretjük egymást, mert ez az életünk.
Tudom már, te vagy a szerelmem, a véremből jössz, arra vársz, hogy karomba szorítsalak, hogy egyek legyünk... Rólad álmodtam. Bennem voltál, s én adtam a véremet, az izmaimat, a csontjaimat. Nem fájt. Oly szelíden vetted magadhoz a szívem, hogy gyönyörűség volt megosztanom magam. Azt kerestem, hogy mi bennem a legjobb, mi a legszebb, hogy azt is neked adhassam.
Én bántottalak és megaláztalak, örömeidtől de sokszor megfosztottalak. Nem tudom jóvá hogyan tehetném minden fájdalmas pillanatodat. Pedig nagyon szeretném.
Nem kell, hogy igaz legyen, nem baj, ha csak álom, de fordulj meg, kérlek. Nem mese, nem álom, hogy egy nap mosolyogni láttalak. Lehet, hogy becsaptam magam, lehet, hogy álmodtam, amikor azt hittem, mosolyod nekem szól, de nem lehetett tévedés, nem lehetett álom, amikor nevemen szólítottál... Soha nem volt tévedés, és soha nem volt álom, hogy szeretlek téged.
Nem merek rádnézni: éjszakázó Fáklyaszemem összekormolna; Nem merlek szeretni: reszkető, rázó Szerelmem láza rád is bajt hozna. (...) Nem merlek szeretni, mert szerelmemmel Halálos mélységbe rántanálak, Nem merek rádnézni, mert bűnös szememmel Azt hinném, a mennyben sincs szebb tenálad.
Hiába akarlak kitépni magamból, Örök rendelés háncsa kötöz; A lelkek kertésze lelkembe oltott, Nemes ágat vadon fa tövihöz. Hiába akarlak letörni szivemről, Belémhegedtél mélységesen, Nem vethet ki fölsebzett rostjaimból Ezer kétségnek vihara sem.
Ha volna is bennem egy csepp önteltség, ha egyáltalán volt, annak is ma befellegzett. Titokban mindig azt hittem, azt reméltem, a sok ezzel ellentmondó látszat ellenére, hogy egy kicsit szerelmes vagy belém. Bocsáss meg. Ez azt jelenti, hogy még én is félreértem a barátságot. Ma végképp meggyőztél, hogy én is épp olyan buta liba vagyok, mint a többi. És hogy neked szabadság, nagy, állandó, cselekvő szabadság kell, és nem akarsz lelki klinikát nyitni az ilyen nyavalyásoknak, mint én.
A veled töltött idő ráébresztett arra, mi hiányzott eddig az életemből. Minél többet vagyunk együtt, annál inkább veled képzelem el a jövőt. Ezt korábban senkivel kapcsolatban nem éreztem! Sőt, lehet, hogy nem is fogom. Mielőtt megismertelek, soha nem voltam szerelmes! Bolond lennék, ha nem küzdenék érted!
Hogy mondjam el milyen nagyon szeretlek én ha bakker nem áll rendelkezésre csak 160 karakter.
Érzem, hogy már rabom vagy, s Tiéd már szabadságom. Olyan szorosan foglak, hogy lélegzetre vágyom!
Facebook
Pinterest