Idézetek a vallomásról
Mióta szeretlek, eszméletem minden percében rád emlékezem, álmomban is te őrzöl meg talán, rólad tudósít munka és magány, veled lep meg hajnalom, alkonyom, s hozzád megyek, ha tőled távozom.
Normális embereknek (...) tovább tart kimondani, hogy szeretlek. Első lépcső, mikor azt hiszed, hogy azt hiszed. Aztán eljön a pillanat, mikor azt hiszed, hogy tudod. Aztán jön az, mikor tudod, hogy tudod, de nem tudod kimondani. És akkor következik az, amikor tudod, hogy tudod és már nem bírod visszatartani.
Olyan a szíved, mint a hosszas esőzés után megáradt patak, amely ellepte a medrében kijelölt mérce legmagasabb fokát is, s talán már el is sodorta valahová, egy sötét helyre. Az eső pedig tovább veri a folyót. Ha láttál már híradót ilyen áradásról, tudhatod, milyen az. Úgy van, ilyen az én szívem is.
Téged azért szeretlek, mert hozzám tartozol, őt azért, mert nem tartozott hozzám - az, hogy téged szeretlek, önbizalmat és erőt ad, az, hogy őt szerettem, megalázott és megsemmisített.
Bármerre menekültem is, mindenütt téged láttalak magam előtt.
Az igazság az, hogy szeretem. Csillapíthatatlanul szeretem... Az első pillanattól fogva. Akkor is szerettem, amikor megesküdtem, hogy nem. Nem tehetek róla, csak érzem.
Bántani én nem akarlak, szavaimmal betakarlak, el-elnézlek, amíg alszol. Én sohasem rád haragszom, de kit bántsak, ha nem téged, az én vétkem, a te vétked, mert akarva, akaratlan, halálom hordod magadban.
Nem érezhetném irántad ezt, ha nem szeretnél te is engem. Mert szeretsz, ugye? Ez túlságosan hatalmas érzés ahhoz, hogy egymagam érezhessem. A legnagyobb érzés, amelyet valaha ismertem. És most először voltam elég nagy ahhoz, hogy kifejezhessem.
Mindig arra gondolj, a "nagyon szeretlek" kijelentésre az a leggyönyörűbb válasz, hogy "én pedig érzem, hogy nagyon szeretsz".
- Mit mondtál el nekem? Csak azt, hogy úgy érzed, nagyon csodálsz engem. Ez még csak nem is bók. - Ez nem is volt bók. Hanem vallomás volt. Most, miután megtettem, úgy érzem, valami kiszállt belőlem. Talán sohase lenne szabad szavakba önteni az ember imádatát.
Nem kívánom kiteregetni az érzelmeimet, de szokásom szerint sokkal többet gondolok magára, mintsem az egészséges alvás engedné.
Szeretem, ahogy megcsillan a hajad a fényben, szeretem, ahogy mosolyogsz, amikor épp nem bujkálsz, vagy nem pózolsz senkinek. Szeretem a nevetésed, szeretem, ahogy megtelik csobogó bánattal a hangod, mint a nyári eső. (...) Szeretem a szemeidet, a boldogtalanságodat. Szeretlek.
Néztem, néztem, s olyan világosan tudtam, mint ahogyan tudom, meg fogok halni: jobban szerettem, mint bármit, amit valaha is láttam vagy elképzeltem a földön, vagy reméltem a földön túl.
Amit mondanék, mind hazugság, Még soha nem kerestem erre szót, Tudod, az elveszettek nem tudják, Hogyan is kell kimondani a jót.
- Ha összeházasodunk, táncolsz majd velem? Táncolni nagyon kellemes dolog. Miért nem mondod ki azt, amire gondolsz? - Miért mondod ki mindig, amire gondolsz? Miért kell vezetned, ha én akarok vezetni? Ha táncolni akarok, akkor majd felkérlek. És ha beszélni akarok, majd kinyitom a számat és beszélek. Mindenki azzal gyötör, hogy többet beszéljek. Mire jó, ha kimondom, hogy örökké csak rád tudok gondolni? Mire jó, ha kimondom, hogy néha nem tudok gondolkodni és dolgozni sem? Miért jó, ha megmondom neked, hogy csak akkor félek, amikor a többiek, ha úgy érzem, hogy veszélyben vagy? Ezért ülök a tornácotokon, Ivy Walker. Azért, mert mindenkinél jobban féltelek. És igen, táncolok veled az esküvőnkön.
Facebook
Pinterest