Idézetek a vallomásról
Te egyedül, aki sose bántott (...) Te mondd el helyettem egyszer nem tévedtem egyszer nem vétettem amikor ágyamat szíveden vetettem.
Valamikor kézen vezettél; szökni akartam, nem engedtél, csend volt szívemben és a csendben szavad szólt csak, mindennél szebben.
- Meséltem, hogy mikor tudtam, hogy elveszlek? - Mikor először láttál a kifutón? - Nem. Akkor, amikor abban a harmadik utcai étteremben voltunk. - Hm... már emlékszem! - Fehér vászonruhát viseltél. És rendeltél egy hatalmas adag oldalast, és olyan étvággyal ettél; könyékig szaftos voltál, húscafatok a fogad közt, a hajad csupa zsír. Mikor végeztél, mondtam, hogy milyen egy malacka vagy. Erre előkaptad a tükröd, megnézted magad és kitört belőled egy hatalmas, boldog, önfeledt, zabolátlan kacagás. Betöltötte a helyiséget. Én meg arra gondoltam, hogy ez az a hang, amit hallani akarok életem végéig. Ezért kértem meg a kezed; semmi köze nem volt a szépségedhez. - Tudod én mikor döntöttem el, hogy örökre veled akarok lenni? - Nem. Mikor? - Úgy körülbelül fél perce.
- Mennyire szeretsz? - Eléggé ahhoz, hogy a világ összes dzsungelének minden tigrisét kezes báránnyá varázsoljam ennyi szeretettel.
Szeretlek, mert az egész mindenség összefogott, hogy elérjek hozzád.
Tudod-e (...), hogy jobban szerettelek, mint bármit a világon? Igen, szerettelek. Olyan erős érzés volt, hogy jó sok kellett hozzá, míg végre kiölték belőlem.
Csak én hordozom arcod itt benn, Csak nekem vagy te minden, minden S tied vagyok mindennél jobban. Az izzó, drága bélyeget, Amit szemed rámégetett, Hordom fájósan, boldogan, titokban...
Nekem te most is az vagy, ami voltál, Mikor először keblemre hajoltál: A legjobb, legszebb, leghűbb szerető! A több mint angyal -: az igazi nő!
Olyan voltam neked, mint egy rossz helyen tett nagy eskü. Újra és újra vissza akartam térni hozzád, pedig megannyi fájdalmat okoztál. Nem is tudom, hogyan kellene ezt elmondanom, mert egyszerűen nem találom a megfelelő szavakat. Kerestelek mindenütt, ahol csak jártam, mindenben téged szerettelek volna látni, és sokszor láttalak is. Te az én sötét életembe behatoló, könnyemből felhőt formáló örömöm voltál. A leghatalmasabb szerelemmel szerettelek. De immár nem remeg tovább a szívem. Most már csillapodik és hagyd, hagy múljon el ez is. Az idők végéig sorsom leszel te, akkor is, ha ezer másik szerelem is jön helyette.
Ezel - Bosszú mindhalálig c. film
Mi lesz a sorsunk nem tudom az egyre nyaktörőbb uton addig élek amíg te éltetsz ölelésed a szakadék szélén a végső menedék veled még a halál is édes.
Nem tudlak elveszíteni, visszajársz egyre bennem, ismételt lángot szítani szerelmeddel, szerelmem. Újra és újra rám találsz, nincs rejtek, hova bújjak, elfojtsz, mint füst, mint lámpaláz szorítja torkom ujjad.
Ne haragudj. Te már magadra csuktál minden ajtót. Voltál, ki lenni tudtál, tépelődni kár ezen. Én tudom, a veszteség mekkora. Nem értetted meg, ki voltál nekem. Ne is értsd meg soha.
Csak most látom, hogy mindig is őt szerettem... Mindig, az első perctől fogva. Éppen azért féltem tőle, mert annyira szerettem. Gyáva voltam a szerelemben is, mint mindenben. Igyekeztem elbújni a valóság elől. Harcoltam Jane-nel... szégyelltem, hogy akkora hatalma van fölöttem... és megjárattam vele a poklok útját... Most pedig úgy vágyom utána, hogy majd belehalok. Azt mondhatod, persze, jellemző, hogy amint elérhetetlenné válik valami, azonnal felébred bennem utána a vágy. Lehet, hogy igazad is van. Hogy ilyen vagyok. De azt tudom, hogy szeretem Jane-t, hogy mindig szeretni fogom őt, és hogy most itt hagyott örökre...
Sokféleképpen vártalak... Vártalak, mint az elkeseredett feleség, aki tudja, hogy férje soha nem értette egyetlen lépését sem, és soha nem fog utána jönni, és ezért föl kell szállnom a repülőre, és vissza kell mennem, hogy aztán a következő válságból újra elmeneküljek, majd visszamenjek, és megint elmeneküljek, aztán újból vissza. (...) Vártalak, ahogyan Pénelopé várta Odüsszeuszt, ahogyan Rómeó várta Júliát, ahogyan Beatrice várta Dantét, hogy megváltsa. A sztyeppe ürességét benépesítették az emlékeim, az együtt töltött pillanataink, az országok, ahol együtt jártunk, az örömeink, a veszekedéseink. De ha hátranéztem, csak a saját lépteim nyomát láttam, te sehol nem voltál.
Magamhoz kéne húzni mit kezem bohón elengedett mint sós cukrot hányás után úgy nyalni föl szerelmedet kómába nélküled a vak szájtáti semmibe hullok mert nem szerettem én még senkit így előtted ennyire.
Facebook
Pinterest