Idézetek a vallomásról
Magad, ha lehunyod, ha elhagysz, szempillám, barna szirmom elfagy. Dús lombom, koronám lehullik, magamon tipródhatok holtig.
Nincs menekvés, józan eszem a múlté, Az őrület növő izgalma ráz; Gondolatom s szavam: egy tébolyulté, Ténytorzító, fecsegő kapkodás; Mert esküdtem: szép vagy; s hogy: fény, üde; Te, éjsötét, te, pokolfekete.
Téged választottalak, véglegesen és visszavonhatatlanul. Hogy örökre-e? Remélem. De egyszer már ígértem neked, hogy örökké, szóval azóta óvatos vagyok ezzel az óriási, rettentő ígérettel.
Talán épp így találtunk egymásra, ahogy idővel egyre inkább elválaszt az élet, mert megmondom, mindig velem vagy, mindig elkísérsz, ahová csak megyek.
Talán semmiféle álmom nem lenne, ha te nem volnál. Mert amikor egyre-másra lehetetlen helyzetekben találom magam, mindig ott motoszkál a fejemben, hogy mit szólna hozzá Joey, ha most láthatna. Talán mindenkinek van valakije, aki ösztökéli, hogy olyasmire törekedjen, ami látszólag elérhetetlen. Nekem te adsz erőt!
Ördöggel hogyha álmodok, rákiálthatom: Pusztulj innen! De hogy kiáltsam ezt rá egy angyalra?
Egy elsárgult falevelet sodor lábad elé a szél. Eltaposod? Vagy felveszed? Az én szívem az a sárga falevél.
Benned keresem menedékem, találom hullásomat.
Nem, nem felejtettelek el, de te aludtál a szívemben, és én nem mertelek felébreszteni.
Hányszor hívtál és mégis hagytalak Elveszni Téged, szívem csendjein, S amíg nevettem más reményein, Temetve mindent, elsirattalak.
Tudod, rossz vagyok. De tettem-e valamit ellenedre? Ám korholj, figyelmeztess, szidjál, vagy akár verj is meg, ha vétek valamit ellened, mindezt elviselem. De hogy egyáltalán ügyet se vess rám, ez kétségbe ejt! Ettől megőrülök!
Látom szemed: a hűt, a jót, a tisztát, Mintha a menny kapuját reám nyitnád. A hangod lágy, mint selyem, úgy cirógat, Tudom: enyém vagy, s egyedül való vagy, Ki lelkembe sugarat, rózsát szórhat, És üdvösségem forrása a lelked. Tudom: a nevem imádságnak ejted. Tudom: több vagyok néked minden szentnél, - Ó, meg is halnék, ha nem így szeretnél - De néha sírok. Akkor ne kérdezz. Meghalnál értem, de meg nem értesz.
Mindegy, mi áll előttünk. Működni fog. Mert túlságosan szeretlek ahhoz, hogy valaha is elengedjelek.
Néha az érzelmek olyanok, mint egy gőzmozdony. Ha már egyszer elindult, nem lehet visszafogni, nincs elég erős fék, hogy visszafojtsuk azt, ami a torkunkon kikívánkozik.
Mihelyt meglátlak, rögtön megfeledkezem minden kötelességemről, csak a szerelem él bennem! De ez a szó - szerelem - kevés is.
Facebook
Pinterest