Idézetek a vallomásról
Néha, és különösen most, éjszaka, úgy érzem, hogy nem bírok tovább élni, mert megérintetted az énem legbelső részét, felrobbantottad az eddigi életemet, már nem az vagyok, aki vagyok, hanem te vagyok, tied vagyok, általad vagyok.
Tompán, mint a fájdalmat homlokom ráncaival, mit elsimít a kezed, úgy szeretlek. Úgy összecsiszolódva, mintha egyszer már együtt megöregedtünk volna, úgy szeretlek.
Azt hiszem, előbb-utóbb mindenkivel megtörténik ez, de akkor viszont hirtelen jön. Az ember egyáltalán nem azt gondolja, amit korábban elképzelt: "Talán ez a nekem való lány... Talán ez az a lány, aki az enyém lesz." Én legalábbis nem így éreztem. Nem tudtam, hogy hirtelen fog rám törni. És hogy azt fogom mondani: "Ez az a lány, akihez tartozom. Az övé vagyok mindenestül és örökre szólóan őhozzá tartozom." Nem. Nem is álmodtam volna, hogy ilyen lesz!
Adok és adok. Mindent, ami kedves neki, ami jólesik neki, amire szüksége van. Az Istennek is szüksége van valamire. Mire? Arra, hogy szeresd.
Mindig szerettelek azért, mert nem vagy olyan, mint mások. De gondold el, milyen kétségbeesésemre szolgált megtudnom, ezen a durva és közönséges stíluson keresztül, hogy te mennyire más vagy attól az ideáltól, amit egy férfi az én hitemmel és az én karrieremmel magáénak vall.
Nem a rosszat szeretem én. Csak téged. Nem bánnám, ha egy kicsit jobb volnál, de hát... ha jobb volnál, se tudnálak ennél jobban szeretni.
Te vagy az éjjel és az örvény, a kárhozat és a mennyország, mostan lesujtasz, porba lökvén, majd felemelsz újból tehozzád.
Vannak férfiak, akiknek szükségük van rá, hogy megkapják az első pofont az Élettől, és ez előbb-utóbb be is következik. Úgy esett, hogy én a magamét általad kaptam, de nem a te hibádból. Megérdemeltem! A Sors ott várt rám a sarkon túl. Főbe akart valamivel kólintani. És... nos... te voltál kéznél. (...) Mindazzal, amit tettél, értelmet leheltél belém. Mindössze ennyiről van szó. Mindenkinek szüksége van a nevelésre. Mások kis adagokban kapják, így aztán észre sem veszik, hogy nevelik őket.
Hát nem érted? Nem áldozatot hozok. Tisztességes üzletet kötöttem. Az én boldogságom és minden örömöm záloga az, hogy te élsz. Nem áldozatot hozok. Inkább a rabszolgaságot választom abban a tudatban, hogy te élsz, a szabadság helyett egy olyan világban, amelyben te nem vagy többé. A szolgasággal együtt tudok élni, a halálod tudatával nem tudnék. Az első csak fájdalmas, de a második elviselhetetlen.
Felhőn alszunk minden éjjel, suhanunk az álom-széllel, nap, hold, minden csillag tudja: eggyé vált a kettőnk útja. Szirmaiddal virágozzál, tüskéiddel meg ne szúrjál, veled-nyíló virág vagyok, ha nem leszel, elhervadok.
Amíg nem ismertelek, nem bíztam soha senkiben. Láttam, amikor könnyeket hullattál értem; és tudom, hogy mindig mellettem álltál. Amikor velem vagy, mindig olyan nyugodt vagyok és boldog. Tudom, hogy nem vagyok vidám, sem szórakoztató.
Ne várj tőlem alázatot; nem vagyok alázatos ember. Korlátlan vagyok és figyelmes, hűtlen és kíváncsi, érzékeny és kegyetlen.
Mennyire szeretlek! érzem, ez szinte fáj. Töröld le könnyemet becéző szavakkal és ölelj magadhoz ezen az éjszakán.
Marja a bor a torkom, és arra gondolok, hogy mégis te vagy a képmás bögrém alján. Hogy jöhet ilyen dolog, mint az árvíz vagy valami női névvel illetett hurrikán, én meg mosolygok, és azt mondom, minden vagy, ami a hitem.
Facebook
Pinterest