Truman Capote

Az ember mégse vallja be szívesen, hogy alig tud valamit a legközelebbi hozzátartozóiról.

De hiszen mi vagyunk a szél... Összegyűjti és emlékben tartja mindnyájunk hangját, aztán fecseg-susog a lombok közt meg a réten.

Az ég mindenütt egyforma, csak idelenn különböznek egymástól a dolgok.

Bizonyára el tudod képzelni, micsoda káosz lenne a világon, ha mindenki azt mondaná: "Független akarok lenni, felelősség nélküli, és szabadon ki akarom mondani, amit gondolok, és azt szeretném csinálni, amit én akarok." Mindnyájunknak szabadságunkban van úgy beszélni és cselekedni, ahogy egyénileg akarunk - föltéve, hogy a beszédnek és cselekedetnek ez a "szabadsága" nem okoz kárt embertársainknak.

Nem az a szégyen, ha az embernek piszkos az arca; a szégyen ott kezdődik, ha nem mossa le.

Amikor kislány voltam, valóban komolyan azt hittem, hogy a fák meg a virágok ugyanolyan lények, mint a madarak, vagy az emberek. Hogy gondolkozni tudnak, és beszélgetni is szoktak egymással. És hallanánk is, hogy mit beszélnek, ha igazán megpróbálnánk. Csak el kéne távolítani a fejünkből minden egyéb hangot, egészen csöndben kéne maradni, és nagyon erősen figyelni. Néha még most is azt hiszem. Csak soha nem tudunk elég csöndben lenni...