Zach LeBeau

Az ember úgy találja meg igazán az életét, ha elengedi azt, amiről azt gondolja, hogy az életének szólnia kellene, és hagyja, hogy az élet megmutassa neki, hogy mi is valójában. Ez nem könnyű feladat, de lehetséges.

A kommunikáció a legnagyszerűbb eszköz és fegyver ezen a világon.

Bátorságra van szükségünk ahhoz, hogy megtaláljuk saját identitásunkat és életünk értelmét anélkül, hogy elfogadnánk és meghajolnánk az előtt, amit az előítéletek és sztereotípiák írnak elő számunkra. A legtöbb ember észre sem veszi, hogy legelőször ők maguk esnek áldozatul saját előítéleteiknek.

Engem soha nem érdekelt igazán az emberek fajtája, színe vagy vallása. Azt gondolom, hogy ez csak időpocsékolás. Sokkal szívesebben töltöm az időmet tartalmasabb dolgokkal. Szomorú, hogy az emberek csak úgy tudják meghatározni önmagukat, ha különböző csoportokba sorolják magukat. Biztos nagyon ijesztő, ha az ember úgy érzi, egyedül van, és mégis egyszerre kapcsolatban áll mindennel és mindenkivel.

Legtöbbünk a származásunk hiányosságai elől menekül, miközben aktívan, hangosan állandósítja ezeket a hiányosságokat, csak hogy mások meghallgassák siránkozását arról, hogy mennyire nem kapott elég szeretetet gyermekkorában, és emiatt mennyire bizonytalannak érzi magát a világban.

Szív hiányában az elme mindent túlanalizál, és ennek végeérhetetlen ördögköreiben forogva az ember nem jut egyről a kettőre az igazolások világában.

Kényelmesen boldogtalanok vagyunk. Mértéktelenül sokat eszünk, iszunk (...), hogy ellensúlyozzuk a bennünk felgyülemlett feszültséget, miközben látókörünk tágításáról vagy elménk magasabb szintekre juttatásáról ábrándozunk.

Az igazi művész újra és újra megteremti önmagát, miközben egyre magasabb szintre jut, és egyre megvilágosodottabbá válik. Meghaladja önmagát és összhangba kerül az Univerzummal, átgondol, megbékél, megszabadítja az elméjét, megvilágosodik, gyógyít és inspirál, magasabb szintre emelkedik, és minél magasabbra kerül, annál összeszedettebbnek kell lennie.

Azt hiszem, hogy korábban azért nem tudtam megvalósítani az álmaimat, mert nem voltam őszinte, vagy nem vállaltam felelősséget azért, amit éreztem. Ebből következett, hogy akaratlanul eldobtam magamtól az álmot, mivel a gondolataim és a cselekedeteim nem voltak összhangban egymással.

Ilyen könnyeket az ember akkor ejt, amikor befejeződik egy álom, és rájön, hogy milyen édes is volt. Vágyik rá, hogy visszatérjen, de szembetalálja magát a borzalmas valósággal, amellyé az álom vált.