Idézetek a sorsról
Minden éj s napon pedig Lesz, ki búra születik. Minden nappal s éjszakán Lesz, kit sorsa kéjre szán. Lesz, kit sorsa kéjre szán, S lesz, kit örök éjre szán.
Mit tehet az ember, mikor élete kettéválik, mintha valamilyen földcsuszamlás közepette megnyílnék a föld, s kettészakítana egy békés családi házat? (...) Nem tehet semmit.
Egyes históriákat jobb elfelejteni, mások a sors szeszélye folytán el sem kezdődnek, hanem maradnak ott, ahova tartoznak: az elveszett lehetőségek ködös világában, a sosem volt univerzumában.
A sorssal folytatott párbajban az ember nem a vadász, hanem a vad szerepét játssza, s egyedüli lehetséges győzelme a nemesen elvesztett játszma lehet.
Sorsunkban nem az út egésze, hanem csak egy része előre meghatározott. Adott az útvonal, de mi, utazók döntünk valamennyi kanyarnál és elágazásnál. Nem vagyunk az élet urai, de nem is vagyunk teljesen kiszolgáltatva neki.
Ó, az ostobák, akik nem hisznek a sorsban! Nem tudják, hogy hiába minden ármány, szándék és ügyeskedés, az élet napsütötte tájképe egy alkonyaton megtelik árnyakkal; ami tegnap szabályos formában állott össze kezed alatt, ma szétesik. (...) Tudni a sorsról, mint az élet ütemének ellensúlyáról! Az a félelmes és szédüléssel telített pillanat, mikor az élet egyensúlya felborul, "ok" és "hiba" nélkül, s nem marad más körülötted, csak füstölgő romhalmaz.
Vannak dolgok, amiket nem akar megtenni az ember, megfogadja, hogy nem teszi meg őket, megtiltja magának, aztán váratlanul maguktól megtörténnek. Meggondolni sincs érkezése őket, megkerülik az agyközpontot: megtörténnek, s kész, s csak az marad, hogy csodálkozva nézi és győzködi magát az ember, hogy ebben semmi vétke nincs, ez csak úgy magától történt meg.
Hátat fordítok a napfelkeltének, belélegzem a várost. Benne laksz. Bennem laksz. S hogy mennyire nehéz veled véletlen találkozni, ez egészen őrjítő.
Évszakok változnak, évek ballagásznak, népek jönnek valahonnét, nemzetek tűnnek valahová, és tágul a messzeség, korlátokat dönt le a diadalmas ész, és amit ma nem ismerünk, holnap talán már megszokott lesz. Mit sem változik azonban a tragédia. A tragédia átélése, amely korról korra igazolja eredendő végzetünk.
A sors nyújthatja segítő kezét, és általában meg is teszi, de nekünk is ki kell venni a részünket belőle.
Soha nem tudjuk, mi is vár még ránk, Mit a végzet majd kitalál, Míg az álmunk él, mit a sors ránk mér, Egy szívben írva áll...
Barbie, a Hercegnő és a Koldus c. film
Farkasszemet nézni a sorssal örökké nem lehet.
Vinnünk kell egymást. Ha ez nincs nekünk, mik vagyunk? A lélek a testben, mint bor a pohárban; ha kiloccsan, a levegőbe szivárog, a földbe, a fénybe... Hiba azt hinni, hogy a kis dolgokon uralkodunk, és nem a nagyokon. Éppen fordítva! Nem állíthatjuk meg az apró véletlent, a parányi részletet, amely végzetté esküszik össze.
Minden jel arra mutat, hogy az elrendeltetésnek vannak kitérői, legalábbis mellékútjai.
A nevetés a legokosabb, legkönnyebb válasz, mindarra, ami furcsa; és akármi történjék is, az embernek megmarad a kényelme - az a csalhatatlan kényelem, hogy minden eleve el van rendelve.
Facebook
Pinterest