Idézetek a sorsról
Sorsod, hogy élsz, hogy vagy, hogy olyan vagy, amilyen; olyan a tested, a lelked, a személyiséged, olyan a tehetséged, a vágyad, a szenvedélyed - vagyis a szereped... Hogy azok az embertársaid vesznek körül, akikkel életed drámáját jól-rosszul el kell játszanod: apád, anyád, testvéreid, gyereked... Mind a te játékostársaid!... De még a szomszédod, az idegenek, sőt a halálos ellenségeid is!... A kör igen széles, mert a tér nagy: ne feledd, hogy ez világszínház!
Sorsunk egy nagy távlatú, sok életen átívelő, külön-külön is értelmes, mégis összefüggő, kozmikus életterv. Életkörről életkörre terel a teremtés ősdrámájának megoldása felé. Azt akarja, hogy a Világosságod győzzön a Sötétség felett.
Milyen furcsán is van berendezve ez a mi világunk (...). Milyen különösen, milyen megfoghatatlanul játszik velünk a sorsunk! Megkapjuk-e tőle valaha is, amit kívánunk? Elérjük-e valaha is azt, amiért készek vagyunk minden erőnkből küzdeni? Dehogyis! Minden éppen ellenkezőképpen történik.
A jövendőjét senki sem tudhatja; úgy lebeg előttünk, mint az őszi köd, mely felszáll a mocsárból. Ész nélkül szálldosnak benne fel s alá íveket rajzoló szárnnyal a madarak és nem ismerik fel egymást, a galamb az ölyvet, az ölyv a galambot, és egyik sem tudja: távol jár-e a haláltól vagy közel jár hozzá szárnya.
Az ember az marad, aki volt. A szabadság mindig csak jövő idejű. A múltban már nem lehet megtalálni. Senki sem választhat másik múltat magának. Mindennek, ami megtörténik, úgy kellett történnie, ahogy történt.
Csak érzés vagyok: roppant vitorla, egy pici magé, s ezer szél fúj - De hova? Mi felé?
Amikor lemondunk valamiről, ami nagyon fontos nekünk, abban reménykedünk, hogy az univerzum majd megjutalmaz minket önzetlen tettünkért. Habár nem mindig a sors jutalmaz meg minket. Néha előfordul, hogy a közelünkben lévők teszik. Ha szeretsz valakit, szabadítsd fel!
Létezik az a pillanat, amikor az ember megtehet valamit, és övé lehet a boldogság, ez a pillanat eltarthat néhány napig, olykor néhány hétig, legfeljebb néhány hónapig, de csak egyszer, egyetlenegyszer fordul elő, és ha az ember később vissza szeretne térni ehhez a pillanathoz, az egyszerűen lehetetlen, nincs már helye a lelkesedésnek, a hitnek és a bizalomnak, marad a csendes beletörődés, a kölcsönös, szomorú szánalom, a haszontalan, de biztos tudás, hogy valami megtörténhetett, létrejöhetett volna, de egyszerűen méltatlannak bizonyultunk az adományra.
Nincs végzet, amely megtervezné az emberek életét. Bármi, ami ér bennünket, jó vagy rossz, az általában saját tettünk eredménye, vagy cselekvésünk hiánya.
A sorsom eldőlt, így visszagondolva, akkor már tudhattam mindent, de én igyekeztem vak lenni, és abban hinni, aminek a belső hangom teljes határozottságával mondott ellent. Ilyen a valódi remény talán, vak és hamis, nem engedi láttatni az elkerülhetetlent.
Igen. Azt hihetjük, hogy a sors egy bizonyos szerepre szán minket. Ám azok a szerepek néha váratlanul megváltozhatnak. Egy izgulós diák egyszer csak önbizalomra lelhet. Egy hosszú ideje házasságban élő asszony bántó, új valósággal szembesülhet. Egy elfoglalt anya rájöhet, hogy a figyelmére máshol van szükség. És az a nő, aki csak egy kis jót szeretett volna tenni, azon kaphatja magát, hogy sokkal nagyobb szerepet játszik, mint tervezte.
"Ducunt volentem fata, nolentem trahunt" - mondta Seneca római sztoikus filozófus, Néró császár nevelője. Vagyis: "Vezetik a végzetek az akarót, a nem akarót vonszolják." Aki hagyja magát vezetni a végzet által, és aki nem hagyja, mindketten ugyanarra a sorsra jutnak, csak a vonszolódó jól összetöri magát útközben.
A sors nem engedte, hogy megvalósítsam az örök küldetést, amelyre fajom és családi örökségem minden bizonnyal szánt, nem tűrte, hogy belefulladjak a családi boldogságba, az otthonba és az asszonyba, lóssak-fussak, robotoljak, szükség esetén hazudjak és csaljak, hogy a csillagokat is lehozzam az égről az egyetlen nőnek...
Egy magban nemcsak a múlt, hanem a jövendő is potenciálisan "benne van": mindenbe és mindenkibe "bele van írva" nemcsak az, hogy mi volt valaha, hanem az is mivé kell - vagy kellene! - lennie. Nemcsak testedbe, hanem egész lényedbe bele van írva a sorsod - hogy megvalósítod-e vagy sem, rajtad múlik.
Az élet kezdete, a családi gyökerek szinte determinálják egy ember jövőjét, elérhető céljait, olykor társadalomban való mozgásterét is.
Facebook
Pinterest