Idézetek az önismeretről
Dolgoztam. Dolgoztam látástól vakulásig, folyton. Ebbe húzódtam vissza, ez volt az én mentsváram, az alibim. Alibi, hogy ne kelljen élni. Mert azt nem nagyon szerettem, élni nem volt túl jó. Volt egy olyan érzésem, hogy én ahhoz nem értek. Ezért feladatokat adtam magamnak, kásahegyeket emeltem, hogy át kelljen rágni magam rajtuk. Jó magasakat. Meredek lejtőket, hogy mászni kelljen. Aztán gyerünk, nekigyürkőztem. Legyőztem az akadályokat és gyorsan kerestem újakat. Különben még csak különösebben törtető se voltam, nem volt hozzá elég fantáziám.
Olyan vagyok, Mint rosszul kezdett És meg se kezdett szerelem.
Olyan vagyok, mint a srác a szomszédból, aki eldöntötte, hogy egy nap majd lázadó lesz. Nos, én egy édes kis lázadó vagyok.
Vannak séták, amelyeket az embernek egyedül kell megtennie.
Az egyedüllétnek gyakran érzem szükségét. Egész jól érezném magam, ha szombat estétől hétfő reggelig otthon lehetnék egyedül. Így tudok igazán feltöltődni.
Mondd, mit ér a sorsod? nézz a tükörbe és számolj el végre önmagaddal! Végy hozzá erőt - ne lássa senki más. És hidd el, hogy nem a tükör a hibás.
Miért vonzódom úgy hozzájok? Mert ők lelkemnek rokoni, Mely mindig új s új alakot vált S mégis folyvást az egykori. Lehet még másban szinte hozzám A felhőt hasonlítani: Vannak neki, miként szememnek, Könnyűi és villámai.
Az emberek rettegnek attól, ami bennük van. Pedig csak ott találják meg azt, amire szükségük van.
Mindig mást hibáztatunk. Vagy a körülményeket tesszük felelőssé életünk nagy traumájáért. De valójában csak egyetlen ember létezik, aki tönkre tud tenni bennünket. Csak egyetlen embernek áll hatalmában, hogy teljesen elpusztítson minket, ha hagyjuk. Nekünk magunknak.
Gondolkodom, tehát vagyok... - Az ember egyedül van és tudatában van annak, hogy hiába minden, nem akad, nem lehet olyan társa, kinek elmondhatna bármit is abból, amit érez. Ekkor kínjában elkezd önmagával beszélni, de közben vigyáz, nehogy hangosan tegye, mert akkor bolondnak nézik. És mikor nagy önuralom révén eléri, hogy nem mondja ki maga elé gesztikulálva, amiket önmagának akar elmesélni, hanem egymás után magába raktározza - akkor megtanul gondolkodni. S akkor rájön, hogy ő megmarad! Pusztulása nem okvetlenül bizonyos. Azt hiszem, erre a megismerésre jött rá az a Descartes úr is. Férfi létére azonban szégyellte megmondani az igazat: gondolkodom, tehát megmaradok!
Lehet, nem tartozom szeretetre méltó korunkhoz, hiszen tele vagyok gyanakvással, és korunk nagyon elfoglalt. Ezért kellemes részemre az, hogy egy elveszett paradicsom árnyékszerű tüneménye vagyok...
Döbbenetes, hogy annyi kudarc után még mindig kint keressük azt, amit csak belül találhatunk meg. Azt hisszük, hogy nem találtuk meg még azt az utat, amelyik a mienk, és keresünk tovább - kívül. Az út bennünk van.
Létünk titkára döbbenünk rá, amikor felismerjük, hogy nem az erő tesz védetté, hanem az erőtlenség, a kiszolgáltatott gyengeség, amely nem emel gátat, hanem engedi áradni önmagamat.
Talán túl sokat töprengek olyan témákon, amelyeken nem gondolkodni kell, hanem cselekedni. Ám az embernek minden tette szent és következményekkel jár, ez pedig arra késztet, hogy tovább elmélkedjem azon, mit csinálok.
Változtatni akartam az életemen? Azt hiszem, nem, de utam során lassacskán mégiscsak változom. Meg akartam ismerni a misztériumokat? Azt hiszem, igen, de az út éppen arra tanít, hogy nincsenek misztériumok, hogy (...) nincs semmi rejtve, ami ne lenne feltárva.
Facebook
Pinterest