Idézetek az önismeretről
Nagyon halk a zizegő hang benned. Rezonancia, amit feléd küld a láthatatlan hárfa. Figyelj rá. Mindig neki van igaza.
Itt a végső elszámolás ideje önmagaddal. Bomlani kezd benned Bábel tornya, A nyelvzavar megszűnik azonnal, ha megérted, melyik közülük az igazi varázsszavad.
Minden emberben benne van az isteni szikra. A lelki érettség foka dönti el, mikor kezdünk kutatni rejtett énünk után. Az, aki nem a saját útját járja, előbb-utóbb megbetegszik, hiszen minden fizikai fájdalom, rossz érzés üzenet a lelkünktől. (...) A lényeg, hogy azzal foglalkozz, ami Te vagy, találd meg az életben a megfelelő segítőtársakat, és teremtsd meg a belső harmóniádat. Csak ez számít, semmi más.
Történelmünk során csak ámulunk, hogy a biológusok egyre közelebbről és közelebbről vizsgálnak dolgokat, hogy a csillagászok egyre távolabb és távolabb tekintenek a sötét éjszakában időben és térben. Mégis mind között talán a legrejtélyesebb nem a közel és a távol, hanem mi vagyunk a magunk valójában. Egyáltalán képesek lennénk felismerni önmagunkat? És ha igen, képesek volnánk megismerni? Mit mondanánk magunknak? Mit tanulnánk önmagunktól? Valójában mit szeretnénk látni, ha kívülről tekinthetnénk önmagunkra?
Ne keress gonoszságot szomszédaid között, amíg azt meg nem tetted a saját házadban.
Van egy belső tájkép, a lélek földrajza; egész életünkben ennek körvonalait kutatjuk. A szerencsések, akik rátalálnak, megnyugszanak, körülfolyják, mint a víz a követ, és úgy érzik: hazatértek.
Mindannyiunknak szüksége van rá, hogy időnként kigúnyolják (...), különben túl komolyan vennénk magunkat.
A gond az, hogy az emberek mindent azonnal akarnak, nincs türelmük végigjárni a fejlődésüknek megfelelő lépcsőfokokat. Holott a földi lét a tapasztalásról kell, hogy szóljon mindannyiunk számára. Véletlen történések nincsenek. Ha valaki szerencsétlennek érzi magát, akkor is tudnia kell, hogy az események az előzmények tükrében, vagyis okkal történnek. És azt is tisztán kell látni, hogy minden döntésünk jelzés a jövőnek.
Maguktól jöttek a feltáró kérdések: ki vagyok? Mit akarok kezdeni magammal? Jöttek az ésszerű felismerések is: őszintén megvallottam magamnak jó, de még inkább a rossz tulajdonságaimat. Törekednem kell a negatívumok kiküszöbölésére, de ne feledjük: hibátlan, tökéletes ember nincs. Olyannak kell elfogadni magamat, amilyen épp vagyok. Ha kiismerem magam, egyre jobban megértem a világot is. Milyen jó is a bölcs embernek, aki egy rövidke beszélgetésből kiszűri, apró, árulkodó jelekből felismeri a jövőt! Mennyi bonyodalomtól menekül meg így!
Ha felkapcsolnád a tudatosság lámpájának a kapcsolóját, ha a nap folyamán figyelnél magadra és környezetedre, ha a tudatosság tükrében úgy látnád magadat, mint ahogy az arcodat látod tükröződni, vagyis pontosan, tisztán, olyannak, amilyen, a legkisebb torzítás és hozzáadás nélkül, s ha ezt a tükröződést megítélés és elítélés nélkül figyelnéd, akkor mindenféle csodálatos változást érezhetnél magadban. Csakhogy ezek felett a változások felett nem lenne hatalmad, nem tervezhetnéd meg őket előre, nem határozhatnád meg, hogy hogyan és mikor jöjjenek. Egyedül ez az ítélkezés nélküli tudatosság képes gyógyítani, változtatni és gyarapítani. De csak a saját maga módján, és a saját idejében.
Szükségünk van azokra a pillanatokra, amikor rádöbbenünk, valami nincs rendben velünk, valami hibádzik, nem vagyunk tökéletesek, nem vagyunk bűntelenek. A bűn pillanatai, a megbánás pillanatai, azok a pillanatok, amikor önbecsülésünk alábbhagy, amikor kínzóan elégedetlenek vagyunk magunkkal - mindez elengedhetetlen a fejlődésünkhöz.
Nem értem meg azt sem, amit józan ésszel teszek. S tökéletlen vagyok abban, mit eltökéltem. Öröm és bánat más, mint amit érezhetek. Megyek, s nem követ, ami belül vagyok mégsem.
Jobban szerettem, ha irányítanak, jobban szerettem azzal áltatni magam, hogy csak szenvedő alanya vagyok az eseményeknek. Inkább nosztalgiáztam vagy álmodoztam. Azt sokkal könnyebb volt...
Kellenek a béna tulajdonságok! Ha nem ismerjük meg őket, és nem mondjuk ki soha, hogy tudnánk változni?
Mindennél jobban szerettem őt. Mindennél jobban... Nem tudtam, hogy ennyire lehet szeretni... Legalábbis azt nem, hogy én ennyire... hogy ennyire képes vagyok szeretni. A sok fogadkozás, álmatlanság, pusztító szenvedély, azt hittem, ilyen csak másokkal történik. Egyébként már magától a szótól, szenvedély, ettől is kiráz a hideg.
Facebook
Pinterest