Idézetek az önismeretről
Kész tehetség voltam, vagyok. Például néha, amikor ránézek a kezemre, belegondolok, mekkora zongorista lehettem volna. Ehelyett mit tett a kezem? A tökömet vakarta, csekkeket írt alá, cipőfűzőt kötött, vécét húzott le satöbbi. Elpocsékoltam a kezem. Meg az eszem is.
Milyen különbül, mennyivel forróbban és bensőségesebben vagyunk azonosak bűneinkkel, fogyatékosságainkkal, mint erényeinkkel és képességeinkkel! Mennyivel inkább jellemez engem az, ami gyöngeség bennem, amire vágyom és tudom, hogy árt nekem, amit szeretnék, s amihez nem vagyok elég erős, bölcs és fegyelmezett, mint az, hogy néha és nagyjából mégis összeszedem magam, elkövetek valamit egészségemért is, mellékesen teljesítem kötelességeim.
Az ember csak akkor ismeri fel mások jó vagy rossz tulajdonságait, ha maga is ugyanolyan erényekkel vagy gyengeségekkel rendelkezik.
Bárhová menjen az ember, tevékenységben elfoglaltan, hordoznia kell magában a belső nyugalmat. Akkor a kusza kavargás körülötte soha nem árnyékolja le, mindig tud meríteni alkotóerőt belső hátteréből.
Képzeljük el, hogy kicsiny követ dobunk egy csendes tó vizébe, és az hullámfodrokat kelt. Aztán egy idő után, amikor a hullámok elülnek, újabb követ dobunk a vízbe. Pontosan ez történik, amikor a tiszta csend mezőjébe lépünk és szándékainkat bevisszük oda. Ebben a csendben még a leggyengébb óhaj is hullámokat kelt. (...) Ha azonban az ember nem tapasztalja meg a csendet a tudatában, viharos tenger lesz a gondolatvilága. Ebbe a kavargásba nem kavicsot, hanem akár egész épületet belehajíthat, akkor sem történik észrevehető változás.
Az ember gyakran okoz fájdalmat saját magának; előfordul, hogy nem is kicsit. Csak Isten a megmondhatója, mennyire megbánjuk, amikor ostoba módon becsapjuk önmagunkat.
Nemrég rájöttem, hogy magamnak is jól tudok hazudni.
Én sokszor nem félelemből, hanem puszta hiúságból tagadom le az érzéseimet. Hősiesen összeszorítom a fogamat, nehogy be kelljen vallanom, hogy bizonyos embereknek elég hatalma van rajtam ahhoz, hogy megbántsanak.
Néha a sebhelyek tesznek minket azzá, akik vagyunk.
Az igazi alázat nem az, hogy rossz véleménnyel vagyunk magunkról, hanem az, hogy pontosan látjuk magunkat.
Azt hittem, pontos képem van arról, hogyan is nézek ki, de most valami mást láttam meg. Nem volt jobb vagy rosszabb, csak teljesebb. Hirtelen rájöttem, hogy eddig nem fogtam föl magamból többet, mint a körvonalaimat, a saját pillantásomat mindig kerültem. Így tudom ezt megmagyarázni: eddig úgy láttam a képmásomat, ahogy egy amatőr festő fest, precízen, de élettelenül. Ezúttal azonban úgy láttam a portrémat, ahogy egy igazi művész ragadná meg a gyors vonásokkal: anélkül, hogy az egészet ábrázolná, ama kevés mögött, amit megmutat, érezni a szívdobogást és a meleg, szapora lélegzetet.
Senki sem születik világutazónak, sem átlagon felül tökös, bevállalós embernek. Időközben lesz azzá - vagy nem.
Még a legmegfontoltabb és legjózanabb férfiaknak is vannak rémisztő babonáik. Én pedig ráadásul nem is vagyok valami megfontolt, ezért meglehet, hogy még babonásabb vagyok, mint mások.
Szeretem én azt a lányt egyáltalán?! Annyira nehéz a szerelmet analizálni, és talán maga az a tény, hogy próbálkozom az elemzéssel, már válasz is a kérdésre.
Vízöntő vagyok. Mindent és mindenkit meg akarok érteni, és elfogadni, ebből fakadóan pedig rettentően kikészít, ha ugyanakkor valaki nem akar megérteni és elfogadni engem.
Facebook
Pinterest