Idézetek az önismeretről
Minden nap más-más ember ébred fel bennem. (Mintha rajtam kívül) Nem másik én a többes én-ből, nem a képmásom, alteregóm, hanem egy külön(b) lény, mint eddig. Tehát nem az, aki én voltam, de nem is az, aki lehettem volna, abból, ami voltam valaha.
Ha egy kemény, hideg szívű ember (...) ritkán vagy sohasem néz lelke mélyére, és makacsul a közvélemény tükrében csillogó érdemei alapján ítéli meg önmagát, alig-alig juthat igazi önismeretre, csak úgy, ha elveszti becsületét és minden vagyonát.
Egyszer csak arra ébredünk, hogy a teljesség, amire vágyakoztunk, amit minden erőnkkel meg akartunk valósítani, nagyrészt hiányokból áll.
Mindenki maga állítja elő érdemeit, és csúfságait is persze. Hogy mi az érdem és mi a csúfság? Nem túl bonyolult, minden józan értelmű ember meg tudja ítélni, ha egy kis fáradságot szentel neki. Önmagát pedig mindenki kénytelen megítélni, ha akarja, ha nem. S mindenki igazi bírája: önmaga. Elfogultak, önimádók, tévelygők, aranyborjú-imádók? Akkor is van egy másodperc, egy sajgó sejtés, egy csöppnyi keserű íz, ami kikezdi a mondvacsinált örömöket, a látszatsikert, a látszatéletet. Ez a büntetés. Súlyosabb mindennél.
"Végül is minden ember, mindig felelős azért, hogy mit csinálnak belőle; még akkor is, ha mást nem tehet, csak vállalja annak felelősségét, hogy nem tehet semmit" - mondja J. P. Sartre. - Az első kérdés még ebben a konstellációban is az, hogy jó-e nekem, kielégít-e engem, egyezik-e eszményeimmel az, aki vagyok? Ha igen, akkor másodlagos, hogy ezzé csináltak-e, vagy magam "csináltam" magamat ilyenné. Ha nem vagyok jó magamnak, akkor kerül elő a felelősség kérdése, de sohasem általánosan, hanem mindig konkrétan és a tükör előtt.
Emberből vagy, nem vagy más, pont úgy, mint én, pont úgy, mint más. Hát miért hinnénk, hogy jobbak lennénk bárkinél? Mert bennünk él, és többet kér egy másik vér, egy másik cél. Ő sokban kínoz, jobban árthat bárkinél.
Mekkora erőfeszítés, koncentráció, lemondás, mennyi konokság, hit, eszelősség kell ahhoz, hogy felülemelkedj a vegetáción, a testi lüktetésen, égésen, habzsoláson, azon a szinten, amelyiken az anyagok átfolynak, átpréselődnek, átalakulnak benned, s a világmindenség látható, érzékelhető, kiszolgáltatott részévé lesznek, s mekkora fölény, hogy kívülről is képes légy, hogy legalább, hogy legalább megpróbáld kívülről és felülről nézni, megvizsgálni, elfogadni magadat, mi több, az egészet, ami úgy tűnik, nélküled is létezik, működik, változik, átalakul egyik formából a másikba, de amibe úgy érzed, mégis beleavatkozhatsz, sőt, hajlamos vagy azt hinni, hogy másképpen történik, ha beleavatkozol. Ki vagy te?
A legrosszabb helyzet: egyszerre érezni, hogy igényünknek megfelelni lehetetlen, és hogy mégsem vagyunk képesek lemondani róla.
Csak saját kezünk fonhat koszorúkat, és nincs más dicsőség, mint saját lelkünk tapsa.
A legemberibb ember a leggyávább ember. Így jöttem, így viaskodtam, így nem haltam még meg, így emlékezem és így vagyok.
Saját magam áldozata vagyok. Megölöm és újjá szülöm önmagam fáradhatatlanul.
A mesterségét igazán értő ember maga van leginkább tisztában hiányosságaival, s ez okból nem önelégült. És soha nem fogja magasztalni képességeit.
Tükörbe sokáig kell nézni, sokszor és sokáig, amíg végre megismeri az ember igazi arcát. A tükör nemcsak sima ezüstlap, nem, a tükör mély is, mint a tengerszemek a hegyekben, s aki nagyon figyelmesen hajol (...) felülete fölé, egyszerre a mélybe lát, s mindig új és új mélységeket lát, s mindig messzebb dereng az arc, mely a tükör fölé hajol, s mindennap lehull egy álarc az arcról.
Olyan nagyméretű közöny leselkedik rám, ami engem is megijeszt. Ha már nem leszek magam iránt sem önző, hova teszem magamat?
Nem vagyok egy angyal és nem is szeretnék úgy tenni. Ez nem az egyik szerepem. Viszont ördög sem vagyok. Én egy nő és egy komoly művész vagyok, és szeretném, ha így ítélnének meg.
Facebook
Pinterest