Mollináry Gizella

Aki cselekedtetni akar, annak elsősorban magának kell cselekednie. (...) Ha tenni akarsz, akkor mindig egyedül kell lenni. Mert aki tenni akar, az nem ér rá másra várni. Annak minden idő kevés.

Ha az ember mindenáron élni akar, mindig talál valamit, ami ha könnyíteni kell, könnyít, ha keménynek kell lenni, hozzá keményíti a sorsához.

Mikor szeretek, nem vagyok szegény, és akit szeretek, az sem szegény.

Keményítsétek meg Ti is szíveiteket. Keményítsétek Ti is magatokat, nem magatokért, hanem a gyermekeitek sorsáért. És mondjátok már egyszer ki: hurcolja mindenki a maga terhét! Dolgozzon mindenki magáért! És aki nem tud magáért megdolgozni, és sohasem dolgozott semmiféle fija magáért, az ne is egyék. És ha már ezt nem tudjátok megvalósítani, örüljetek, hogy elmehettek oda, hol ezt már más, idegen dolgozók öntudata, önzetlen harca kivívta számotokra. Mert a munkás hazája az a hely mindenütt, széles e világon, hol munkája után emberhez méltóan megélhet. Ahol megélni nem engedik az embert, ott ne legyen élet, és éljenek a megélni nem engedők fenyegető síri hangtalanságban és halott hantok felett.

Minden krumpligumó hasonlít egy emberarcra. Mert a szegények lelke haláluk után a krumpliba búvik. Innen van, hogy a legínségesebb esztendőben is terem krumpli. Mert a szegény még holtában is segíteni akar a szegényen.

A szegény ember azért olyan szapora, mert egy megváltó öröme van: a vér öröme. Valami kell, mitől az ember - ha csak pillanatokra is - elfelejti, hogy él.

A gazdagoknak élete, a szegényeknek sorsa van.

A boldogsághoz nem kell semmi, ami földi, aminek értelme van... csak az, hogy két ember egyszerre találja önmaga számára feleslegesnek magát és ajándékozza el bőkezűen, mint valami nyűgöt - melytől boldogan szabadulni akar - a másiknak önmagát.

Szomorúan ismertem fel, hogy bennem több készség van a jóakaratra a világgal szemben. Holott a világ az erősebb és kevésbé szorult az én jóakaratomra, mint én az övére.

Gondolkodom, tehát vagyok... - Az ember egyedül van és tudatában van annak, hogy hiába minden, nem akad, nem lehet olyan társa, kinek elmondhatna bármit is abból, amit érez. Ekkor kínjában elkezd önmagával beszélni, de közben vigyáz, nehogy hangosan tegye, mert akkor bolondnak nézik. És mikor nagy önuralom révén eléri, hogy nem mondja ki maga elé gesztikulálva, amiket önmagának akar elmesélni, hanem egymás után magába raktározza - akkor megtanul gondolkodni. S akkor rájön, hogy ő megmarad! Pusztulása nem okvetlenül bizonyos. Azt hiszem, erre a megismerésre jött rá az a Descartes úr is. Férfi létére azonban szégyellte megmondani az igazat: gondolkodom, tehát megmaradok!