Idézetek a kihűlt szerelemről
Egyszer szeretném megkérdezni már: nem fáj néked, hogy néked sose fáj...?
Amíg szerelmes az ember, minden szuper! De hová a pokolba tűnik el a szerelem?! Ne hidd, hogy időben észre fogod venni, mikor elillan! Nem fogod! Oltári spéttel döbbensz csak rá, hogy jé, már ezerkilencszázhuszonhétben kiszerettél életed párjából!
A lángoló szerelmesek az esküvő után kezdik kiismerni egymást, ám igazi jellemvonásaik a búcsúzáskor mutatkoznak meg. Ekkorra másznak elő a szörnyek a pincéből.
Alig fél méternyire álltunk egymástól, és mégis, mintha ezer mérföldnél is szélesebb szakadék tátongott volna közöttünk. Néha hiába gyalogolsz napokon, órákon át, még ezt a félméternyi távolságot sem tudod leküzdeni, mert vannak olyan szakadékok, amiket csak agymódosítással lehetne átugrani. Azaz sehogy. Csak álltunk hát a kettőnk közt kavargó értetlenség-, fájdalom- és szerelemkatyvasz felett.
Emlékszel? Engem elfeledhetsz. De a percekre emlékezzél, mikor odabújtál a szívemhez és magadról megfeledkeztél.
A szerelmet vagy érezzük, vagy nem, és nincs az az erő, ami ki tudná kényszeríteni. Színlelhetjük, hogy szeretünk. Megszokhatjuk a másikat. Egész életünket leélhetjük valakivel kölcsönös megértésben, barátságban, cinkosságban, családot alapíthatunk, (...) és mégis úgy érezzük, hogy van valami szánalmas üresség az egészben: valami fontos hiányzik.
Mindent máshogy látsz, mindig máshol jársz, mint én. Az utunk eltűnt rég, az összes emlék szép, a miénk. De minden perc, mit éltem veled, tudd, már részem, a miénk. A mosoly rajtad még pont olyan, mint rég, csak már nem az enyém.
Érezhetném úgy, hogy az élet igazságtalan volt velem, mert elvette tőlem azt, ami a legfontosabb: a szerelmet. De más nők is léteznek, és minden szerelmi bánat elmúlik egyszer.
Miért bájologtam ostoba módon azzal a lánnyal (/fiúval), mikor tudtam, hogy szenvedést okoz neki? Miért hagytam, hogy udvaroljon neki az a barom, anélkül, hogy különösebben reagáltam volna, mint aki nagyon biztos a dolgában, vagy éppenséggel nem elég biztos. Hogy voltam képes válasz nélkül hagyni, mikor közös jövőnkre célozgatott, pedig akkoriban más vágya sem volt, mint hogy szerethessen, és kettőnkről álmodozott?
Furcsa volt a tekintete. Szomorú és üres. Férfiak néznek így, amikor régmúlt szerelmükkel találkoznak.
A szerelem életéről leválva, a szerelemtől nem színezve a világ visszanyeri a maga természetes és érzéketlen jelentőségét. Ez először mellbe vág, aztán furán vigasztal.
Ha egyáltalán hozzám ért, körülbelül olyan lelkesedéssel, ahogy az ember egy plutóniummal mérgezett orosz kémhez érne.
Ne hagyj magamra - félek, attól, mi véled együtt élve - múlt már, s még jobban attól, ami jönne tenélküled, ha másfelé indulnál.
Oly egy voltam veled, hogy más mellett dideregnék.
Már nem szeretlek, de még mindig veled küszködöm. Ezen az éghajlaton ritka az ilyen kemény tél, mint az idei. Mikor láttál utoljára havat? Hát ilyen vagy nekem. Te voltál a nem tipikus nő. Hány ilyen jut egy férfi életére? Egy? Kettő? Nem marasztallak, nem vagy különleges. Csak nekem voltál az.
Facebook
Pinterest