Idézetek a kihűlt szerelemről
A szív, az mindent nem bírhat el, holnap talán az sem fáj, Ha szembejössz, és nem is szólsz énhozzám.
Mintha elvesztettem volna a szívem, mintha üres lennék belül. Mintha mindent, ami bennem volt, itt hagytam volna nálad.
Emléked sivatag, S már templomod romokban áll. Rongyba öltöztek vágyaim, Nincs pillanat, mi bánthatna már.
Halott ez a szerelem, Hiszen új virágot nem hajt Szíved csak havat hint, Néma búcsút, keserű kínt.
Az utak, melyeken jártál vele, a hidak, melyeken áthaladva egy pillanatra megálltál vele, s a zúgó vizet nézted a mélyben vagy a felhők rongyfátylaival borított holdat, a fák, melyeknek lombja arcát súrolta, mikor szemébe néztél, a rózsák, melyeknek illatát beszívta egyszer a Szigeten, mind e nyomok, tanújelek, bűnjelek megmaradtak a világban, s bizonyítják, hogy csakugyan szeretted. De aztán, egy napon, elveszett ez a szerelem. Hol veszett el, melyik úton, melyik hídon, a mélybe hullt, a zúgó vízbe vagy az égbe szállott, a holdas éjbe vagy elvegyült a rózsák illatával, s azért olyan terhes és sűrű most ez az illat, júniusban?... Nem tudok felelni. Csak járok az utakon és a hidakon, lehajtott fejjel, s tűnődöm és emlékezem.
Olyan volt ez, mint amit a fiatal rizshajtásokkal csináltunk kora tavasszal; szétszakítottuk két növény egybefonódó gyökereit, hogy a növények önálló fejlődését biztosítsuk. A legtöbb hajtás túlélte a műveletet, néhány azonban belehalt. Amikor elszakítottam a gyökereket, hallgattam a szakadás neszét, és azon gondolkodtam, vajon érez-e a gyökér fájdalmat. Jen sosem figyelt így oda. (...) Eldobott magától, hogy megmentsen. Elküldött, hogy emlékezhessek rá. Én pedig emlékeztem.
De aztán fordul az idő, egy év, vagy három év, vagy két hét - megfigyelted, hogy a szerelemnek, mint a halálnak, nincs órával vagy naptárral mérhető ideje?... - s a nagy terv, melyre vállalkoztak, nem sikerült, vagy nem egészen úgy sikerült, ahogyan elképzelték. S akkor szétválnak, haraggal vagy közömbösen, s megint reménykednek és újrakezdik, más társakat keresnek. Vagy fáradtak már, s együtt maradnak, elszívják egymás életkedvét és életerőit, s betegek lesznek, kissé megölik egymást, meghalnak. S utolsó pillanatban, mikor lehunyják szemüket, értik már?... Mit akartak egymástól?
Felkínáltam magam; kézbe vettél, megforgattál, gyönyörködtél bennem, aztán elejtettél.
Sietsz. Késel. Félsz. Azért is belevágsz, belém vágsz. A mozdulat közepén megbénulsz, már annyira bánod. Meg- teszed és nem: maga magával törlöd a tényt. Mindez még csak rossz sem. Aztán megint késel majd. Majd elsietsz.
Ha nem szeret, csak kötelességből jó, gyöngéd hozzám, és amit én akarok, az nem lesz meg - ezerszer rosszabb, mint a harag. Az a pokol! És most ez van. Már réges-rég nem szeret. S ahol a szerelem véget ér, ott kezdődik a gyűlölet.
Most a szív nyugodni vágyik, szenvedélye ellobog, mert belátja, hogy a másik szív érette nem dobog.
Nem én tagadom meg őt; ő tagadott meg engem.
Én tartottam vissza magamat fukarul és görcsösen, még akkor is, ha ettől jobban szenvedtem, mint ő! Inkább fájjon, inkább legyek magányos és száraz és örömtelen és szerencsétlen, mint hogy vele boldog legyek! ...MERT NEM SZERETEM!...
Bárhol jársz, bármerre mész, vigyázzon rád a szél, Szíved álmodja még, hogy hol van a helyed.
Sokan élnek megszokásban. Érzelmileg leválva. Ismeritek a Pilinszky-mondatot: az ágy közös, a párna nem. És csak kötelességből vannak együtt. Nincs holtomiglan, csak az egyház tanításában. A kölcsönös, lassú, észrevétlenül haldokló házasságban mintha már nem volna semmi új. Ettől még lehet élni. Látni az egyik arcán, a lélegzetén érezni, hogy akarja. De nem teheti meg. Mert a körülmények. Hány ilyen helyzet van, s milyen átkozottul gyűlöletes. S nem tudom, hogy mi is a bölcsesség. Meg hogy egyáltalán érdemes-e annak lenni. Amikor a szíve a gyomrában ver, és a másikban mindig fiatalabbnak látja önmagát.