Idézetek a kihűlt szerelemről
Ha azt kérdezed, szeretek-e veled lenni, habozás nélkül azt felelem: igen. De ha arra vagy kíváncsi, hogy tudnék-e nélküled élni, arra is azt felelem: igen.
Persze, ha jól meggondolom, épp azért is lemondhat az ember egy szerelemről, mert nagyon szép volt, és érintetlenül akarja az emlékét megőrizni, mielőtt a szépség unalomba vagy valami még rosszabba torkollna.
Ha gond vagy bosszúság napomat árnyba vonja, s forró csókjaidat csak úgy lanyhán viszonzom én - ne gondolj semmi rosszra, ne kételkedj s ne haragudj! (...) Nem hagylak cserben én, de ha te elhagysz engem, vád csap rád, magány, rettenet, s belátod: csúf a sors, s becsülni kezded csendben fanyar, hűvös szerelmemet.
Mégis szerelem volt, igen! Víz, fény szakadó szívverése - mit kidobogtam, kidobogtál, ami nincs még és ami volt már, igen és nem. Mégis és mégse.
Nincs árulkodóbb jele egy tönkrement kapcsolatnak, mint a tisztelet hiánya.
Én kölcsönadtam játszani, Te meg elhagytad a szívem, Sajnálom, de egy kis időre, Most jobb, ha elteszem.
Ha menni kíván, megteheti. Jelenlétének terhe sokkal nagyobb, mint az élvezet, amit a kínzása nyújt.
Ami egyszer eltört, az törött is marad, hiába ragasztgatják.
Vártam, hogy megmaradsz, Nyeltem a sok panaszt, Jónak már nyoma sincs, Magas lett a fal, Kár volt a hisztikért, Csak harcok a semmiért, A tested, az meseszép, De a lelked mit sem ér.
Kinőttél mint egy örökölt kabátot.
Változatosság kell a férfinak, mert így teremtette őt a mindenható. Mi szegény nők csak egyszer szeretünk, vagy legalábbis ráfogjuk valakire, hogy őt szeretjük életünk végéig.
Van bennem egy szeizmográf. Régóta van. Én megítéltem tizennyolc évesen is, hogy mi a szerelem. Mindig tudtam, hogy nekem ki a fontos. (...) Ugyanakkor azonban az elmúlás legapróbb jelét is tudtam érzékelni, azt, amikor már nem lettem idegbeteg attól, hogy jé, ennek nyolcra itt kellett volna lennie, és most fél kilenc van! (No nem baj, legalább kiolvasom az újságot.) Ha így reagáltam, akkor tudtam, hogy meghalt a szerelem.
Mellette ülve éreztem, hogy ugyanúgy szeretem, mint az esküvőnk napján, de ahogy ránéztem és észrevettem, hogy szomorkásan oldalra siklik a tekintete, hirtelen ráébredtem: lehet, hogy ő már nem is szeret engem.
Miért idézget most engem? Miért hív, mit akar, miért gyötör még most is; hagyjon, élek, ahogy tudok, és nyugodt lehet: magát nem lehet elfelejteni, tudom, hogy magának csak ez fontos: magát nem lehet elfelejteni soha.
Nem tudtam elképzelni, hogy elhagyjam, ám azt sem, hogy vele maradjak. Nem akartam bántani senkit és semmit. Csak csendesen ki akartam osonni a hátsó kapun, mindenféle ceremónia és következmény nélkül, hogy aztán meg se álljak az óceán túlsó partjáig.
Facebook
Pinterest