Alice Ann Munro

Amikor eljön a búcsú pillanata (...), kénytelenek leszünk egy pillantást vetni a sivatagra, amely ott húzódik kettőnk között, és tudomásul venni, hogy nem egyszerűen közönyösek vagyunk egymás iránt, hanem a szívünk mélyén el is utasítjuk a másikat, ami pedig a múltat illeti, a közös múltunk, amiből pedig olyan nagy ügyet csinálunk, valójában egyáltalán nem is közös, mindketten féltékenyen őrizzük a magunk részét, és titokban azt gondoljuk, hogy a másikból idegen lett, akinek többé nincs joga ehhez a múlthoz.

Bármilyen fogyatékaink legyenek is, az öregkor félresöpri őket, elég alaposan. Ilyenkorra mindenkinek az arca elszenvedett valamit, nem csak a miénk.

Az embernek ki kell töltenie a teret a világban, szert kell tennie egy névre, amelyen a többiek megszólítják, valakivé válnia kell, akiről a többiek azt hiszik, megismerhetik.

Vannak emberek, vagy talán a többség, akinek a tudás csak furcsaság: feltűnő, mint a bibircsók.

A megbocsátás különös szégyent teremt.

Az emberek mindenütt a megoldást keresik. Az agyuk zsibbad (a kereséstől). Annyi minden kavarog körülöttük, és bántja őket. Az arcukon látod az ütések és a fájdalmak nyomát. Bajban vannak. Folyton rohannak. Be kell vásárolniuk, el kell menniük a mosodába, a fodrászhoz, pénzt keresnek vagy sorban állnak a segélyért. A szegényeknek ez a feladatuk, a gazdagoknak meg az, hogy elköltsék a rengeteg pénzüket. Az is munka.

Csak az itt a miénk, ami a fejünkben van.

Légy Hű Tenmagadhoz (...). Azt nem mondják, hogy melyik oldalához - a rosszhoz vagy a jóhoz - legyen hű az ember, úgyhogy nem erkölcsi támpontnak szánták.

Jól ismerem a bennem lakozó Gonoszt. Ez a biztonságom titka. Úgy értem, ismerem a legrosszabb oldalam. Lehet, hogy rosszabb, mint más emberekben a legrosszabb, de tulajdonképpen nekem arra nem kell gondolnom, sem törődnöm vele. Nem mentegetőzöm. Én békében élek. Szörnyeteg vagyok? A Világ azt mondja, igen, és ha ezt mondják, akkor én elfogadom. De én meg azt mondom, hogy a Világ semmit se jelent nekem. Én Én vagyok, és esélyem sincs rá, hogy más legyek.

Bizonyos szempontból a világon mindenki meztelen. (...) Mindannyian szomorú, csupasz, szerteágazó lények vagyunk.

A nők előjoga, hogy meggondolják magukat.

Az ember életében van egypár hely, vagy talán csak egy, ahol valami történt, és van az összes többi hely.

Ha az ember bteg, és már régóta beteg, nem tud tekintettel lenni mások érzéseire. Ellenük fordulhat, bármilyen jók, bármennyire megtesznek minden tőlük telhetőt, hogy segítsenek.

Gyerekkorában az ember minden évben más személyiség lesz. Ez általában ősszel következik be, iskolakezdéskor, amikor elfoglalja a helyét a következő osztályban, és maga mögött hagyja a nyári vakáció zűrzavarát és letargiáját. Akkor a legszembetűnőbb a változás. Később már összemosódnak a hónapok és az évek, de a változások attól még folytatódnak. A múlt hosszú ideig könnyen és látszólag automatikusan hullik le az emberről, örökre. A jelenetei nem is annyira eltűnnek, mint lényegtelenné válnak. És aztán jön egy hirtelen kanyar, és ami már rég elmúlt és lezárult, újra a felszínre tör, figyelmet követel, kezdeni kell vele valamit, bár nyilvánvaló, hogy a világon semmit nem lehet már kezdeni vele.