Idézetek az időről
A múlt és a jelen tünedezik - megtöltöttem, kiürítettem őket, És továbbmegyek, hogy a jövő legközelebbi redőjét megtöltsem.
Nincs olyan mából fúvott palack, amibe bezárhatnám magam, lubickolhatnék benne. Valamennyi igeidőre szükségem van.
Valami mindig közbejön: létfontosságú semmiségek miatt halasztjuk mindig azt, mi életté tenné a létet, pedig adódna még idő kifogni az adott időn, igen, adódna még idő, de valami mindig közbejön.
A rendes emberi életben az időnek nagyon színes és változatos jelentősége van. Az ember felébred reggel és élni kezdi az idő millió kis tarka fejezetét. S ahogy telik a nap, az idő mindig jelent valamit, mindig hoz valami újat és meglepőt az ember életébe. Percről percre fűződnek egymásba a történések gyöngyszemei s még akkor is, amikor semmi sem történik, maga az időben rejlő lehetőség elég ahhoz, hogy érdekessé tegye az életet. A váratlanra való várakozás teszi az ember életében izgalmas élménnyé az időt.
Az idő nem szegheti egy madár szárnyát semmiképp. Madár és szárnya együtt, egy tollként hull alá. Ha szárnyaltál valaha, te vagy a pacsirta, s annak nem lehet közönséges halála.
Kezében óriás rostával Áll az Idő, és rostál egyre, Világokat szed ki és rostál ki Vidáman és nem keseregve S búsul csak az, akit kihullat. S aki kihull, megérdemelte.
Annak, aki várakozik, van ideje, amit nagyon sok mindenre lehet használni. Egy másodperc alatt van idő elmosolyodni. Egy perc alatt lehet nevetni és nevettetni. Egy óra alatt lehetséges akár kacskaringós beszélgetést is folytatni. Egy nap alatt sok csendes pillanatra kerül sor, amikor egyáltalán nem történik semmi. Egy hét alatt icipici növekedés figyelhető meg. Egy hónap alatt az icipici is egy kicsit többet nő. Egy év már olyan hosszú idő, hogy abba nem is szabad belegondolni.
Múlt nélkül nincs jövő, s mennél gazdagabb a múltad, annál több fonálon kapaszkodhatsz a jövőbe.
Ha a múlton rágódunk, nem megyünk előre. Engem az foglalkoztat, mi lesz holnap, és nem az, hogy mi történt negyvenkilencben meg ötvenben.
Távollevő ismerőseinket szeretjük megrögzíteni egy ponton, egy határozott helyzetben, akár a halottakat, megállítjuk fölöttük az időt, jámbor öncsalással elhitetjük magunkkal, hogy képzeletünknek az az önkénye, mely őket fotográfiákká merevítette, reánk is érvényes s azóta mi magunk sem haladtunk előre a megsemmisülés felé vivő úton. Ilyenkor tudatára ocsúdunk annak, hogy alaposan becsaptuk magunkat és zavarunkban mosolygunk, mintha bizony valami nagyon kellemest látnánk s nem a legkellemetlenebbet.
A múlt nagy előnye, hogy maga is elmúlik.
Az idővel minden kísérletünk kudarcot vallott. Mindössze arra vagyunk képesek, hogy mérjük, de kilépni nem tudunk belőle. S kiváltképpen: nem tudjuk megállítani vagy visszafordítani.
Aki folyton a múltját fürkészi, nem érdemli meg, hogy jövője legyen.
A múlt fáj-e vagy hiánya? Ahogy kékes lánggal a kettő összeolvad. A jóvátehetetlen múlt s a semmivé porló visszateremtő látomás? A képlékenyen ránk fagyott idő.
Az idő becses ajándék, azért kaptuk, hogy okosabbak, jobbak, érettebbek és tökéletesebbek legyünk általa. Az idő maga a béke, míg a háború az idő durva elutasítása, az időből való kitörés valamiféle esztelen türelmetlenség következtében.
Facebook
Pinterest