Idézetek az időről
Az idő olyan, akár egy kerék, amelyik egyre forog és soha meg nem áll.
Én nem hiszek a jelenben... Ebben a rohanásban értelmét vesztette a jelen fogalma. (...) Itt csakis jövő van, amitől rettegünk. Mire lecsap ránk, már a következő pillanat gondolatától borzongunk. Talán ennek a félelemnek a vibrálása, maga a lüktető tudat, hogy élünk, az a jelen.
Mindjobban egymásnak éltek, egymásért rajongva. A szív teleszívódik szerelemmel, mint isteni balzsammal, mely megőrzi üdeségét. Innen van az élet hajnalával kezdődő szerelmek megzavarhatatlan jelene s a hosszúra nyúló nagy szerelmek örök frissessége. Ez a szerelem bebalzsamozása.
Ne aggódj amiatt, vajon örökké együtt lesztek-e vagy sem - semmi se tart örökké.
Csak annak nehéz a ma és a holnap, aki nem mer szembenézni a múltjával.
Azért fényképezünk, mert nem tudunk beletörődni, hogy minden elmúlik, hogy lehetetlen megismételni egy már átélt pillanatot. Egyhangú háborút vívunk saját halálunk fenyegető réme ellen, és az idő ellen, amely másfajta és kevésbé értékes lényekké: felnőttekké változtatja a gyereket. Azért fényképezünk, mert tudjuk magunkról, hogy felejtünk. Elfelejtjük a hetet, a napot, az órát; elfelejtjük azt a pillanatot, amikor a legboldogabbak voltunk.
"Nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba" - mondta Hérakleitosz. Mivel a folyó összetétele egyik pillanatról a másikra változik, a folyó mindig más. A világegyetemben minden állandó mozgásban van. Minden változik, semmi sem állandó. Ha egy pillanat elmúlt, nem hozhatod vissza. Minden döntést meghoztál már, amit meghozhattál. De én szeretnék újra ugyanabba a folyóba lépni. Szeretném visszahozni az időt, visszafordítani a döntésemet, és újra megtalálni az elveszett másodperceket.
Az emlékezet természeténél fogva a múltba mutat. Csak arra jó, hogy megértsük, hogy kerültünk oda, ahol vagyunk. (...) Még ha fel is találnánk valami tökéletes egyenletet, amivel leírhatnánk a múltat, arra soha nem leszünk képesek, hogy a jövő egyenletét megalkossuk.
A fényképek az idővel vívott végtelen harcunk jelképei, kilátástalan küzdelmünk eszközei a pillanat megőrzéséhez: meg akarjuk örökíteni az édes kislányt, mielőtt nehezen kezelhető kamaszlánnyá nő; a fiatal férfit, mielőtt megkopaszodik és elhízik; a nászutat Hawaiira, mielőtt a boldog pár tagjaiból egy fedél alatt élő, dühös idegenek lesznek. Van egy olyan érzésem, hogy a fényképészettel kapcsolatos megszállottságunk mögött kimondatlan pesszimizmus rejtőzik: az a meggyőződésünk, hogy a jó dolgok nem tarthatnak örökké.
A másodpercek homokszemek, a percek kavicsok, az órák meg azok a téglák, melyekből a múlt, a jelen és a jövő felépül.
Az emlékezet hasonló a többszörösen exponált fényképhez. Az egyik esemény rárakódik a másikra, és lehetetlen a kettőt egymástól különválasztani. Minél idősebbek vagyunk, annál több ilyen többszörösen exponált emlékünk van. (...) Ahogy telnek az évek, gyűlnek a tapasztalataink, életünk kis történetei annál jobban eltorzulnak, és végül mindannyiunk története hamissá válik.
A múlt nem azt mondja meg nekünk, hogy mit kell tennünk, hanem, hogy mit kerüljünk el.
Tizennégy perce vettem egy digitális Seiko órát a venice-i feketepiacon. Lenyűgözőek azok a folyton változó kis fekete számok. (...) Az éjszaka közepén ránézek erre az én új karórámra, és tudatja velem, pillanatról pillanatra közeleg a halál.
Én azt hiszem, a halhatatlanságot nem a halál órájában, hanem az élet folyamatában kell keresni. A halálunk utáni jövő vajmi keveset jelentene nekünk, ha nem élnénk meg a jelenben, ahogy félig-meddig öntudatlanul megéljük azt a kort is, mikor még nem léteztünk. Életünk egyetlen pillanata sem mozdulatlanná dermedt jelen, hanem jövő, jelen és múlt egymásba fonódó szövedéke. A múltról látszólag keveset tudunk, a jövőről még kevesebbet, s mégis hatnak az életünkre: így éljük meg minden pillanatban a halhatatlanságot.
Ha eloldjuk a köteleket, többé semmi sem köt majd a múlthoz, ami elől menekültünk.
Facebook
Pinterest