José Ortega y Gasset

Tévedés azt hinni, hogy "az életben a körülmények határoznak". Ellenkezőleg: a körülmények a mindig új feladat, mely előtt döntenünk kell, hogy mit határozzunk. És ami határoz, az a jellemünk.

Élni annyit tesz, mint meghatározottat cselekedni, egy vállalkozást betölteni; és amily mértékben elkerüljük azt, hogy életünket feltegyük valamire, oly mértékben válik üressé az életünk.

A sorsszerűség, (...) ahelyett, hogy egyetlen útvonalra jelölne ki bennünket, sok mindenfélét kínál, és következetesen erősít bennünket - a választásra. Csodálatos életfeltétel ez! Élni annyi, mint végzetesen erősnek érezni magunkat a szabadság gyakorlására; élni annyi, mint megválasztani, hogy mivé legyünk a világon. Egyetlen pillanat sincs, amikor ez a készenlétünk alábbhagyhat és megnyughatik. Még amikor csüggedten hagynánk, hogy történjék bármi, akkor is választottunk: a nem-választást.

Az élet, akár egyéni, akár közösségi, személyes vagy történelmi, a mindenség egyetlen entitása, melynek a veszély a lényege. Sorsfordulatokból, peripeteiákból áll. Szoros értelemben: dráma.

Élni annyi, mint bizonyos lehetőségek között habozni. Ezt a tanácstalanságot szokták "körülményeknek" nevezni. Minden élet a körülményekkel, vagy a világgal való találkozás. Mert a "világ" fogalmának ez az eredeti értelme. A világ: életlehetőségeink összessége.

Az emberek azért játszadoznak a tragédiával, mert nem hiszik el, hogy a civilizált világ színpadán zajló tragédia valóság.

A tudás igazítja helyre a látást.

A politikában az együttélésre a legerősebb akaratot a liberális demokrácia tanúsította. A liberalizmus az a politikai jogelv, mely szerint a közhatalom, noha mindenható, mérsékli magát, és még a tulajdon kárára is, gondoskodik arról, hogy az államban, melyet kormányoz, teret engedjen azoknak, akik nem hozzá, vagyis az erősebbhez, a többséghez hasonlóan gondolkodnak és éreznek. A liberalizmus (...) a legmagasabb rendű nagylelkűség... Úgy határoz, hogy együtt él az ellenséggel, sőt együtt él a gyenge ellenséggel. Valószínűtlennek látszott, hogy az emberiség ily kitűnő, ily különös, ily elegáns, ily merész, ily természetellenes dolgot elfogadjon. Ezért nem csoda, ha ugyanez az emberiség hamarosan elszánja magát arra, hogy túladjon ezen az elven... Együtt élni az ellenséggel! Az ellenzékkel kormányozni! Nem érthetetlen már ez a finomság? Semmi sem vádolja világosabban a jelent, mint az, hogy mindinkább csökken az olyan országok száma, ahol még van ellenzék. Majdnem mindenütt a homogén tömeg nehezedik a közhatalomra és elnyom, megsemmisít minden ellenzéki csoportot. A tömeg (...), nem kíván együttmaradni azzal, ami nem ő. Halálosan gyűlöl mindent, ami tőle különbözik.

A civilizáció elsősorban együttélési szándék. Az ember oly mértékben barbár és műveletlen, amennyire nincs tekintettel másokra. A barbárság az együttélés megszüntetésére való törekvés.

A szindikalizmus és a fasizmus változataiban először tűnik fel Európában az az embertípus, aki nem keresi az alapelveket, nem törekszik arra, hogy igaza legyen, hanem egyszerűen elszánta magát a saját felfogásának a kierőszakolására... Az új tömeg jelentkezésben... az a leglényegesebb, hogy az átlagember igényt formál a társadalom vezetésére, anélkül, hogy e vezetőszerepre tehetsége volna.

Az én szememben a nemesség az erős élettel egyértelmű, mindig kész arra, hogy saját magát felülmúlja és hogy azon, amit már elért, túljusson ahhoz, amit mint kötelességet és követelményt tűz maga elé. Így a nemes élet a közönséges vagy erőtlen életnek, mely mozdulatlanul, örök egyhelyben maradásra kárhoztatva zárul magába... a tökéletes ellentéte. Azért nevezzük az ilyen embert tömegnek, mert tehetetlen s nem azért, mert sok van belőle.

A múlt századot illeti a dicsőség és felelősség azért, hogy a nagy tömegek a történelem porondjára szabadultak... az emberiség, amíg e két elvet, a liberális demokráciát és a technikát szolgálta, az európai népességet egy évszázad folyamán megháromszorozta... ezek egy emberi kasztot neveltek, a forradalmi tömegembert, aki ezeket az elveket, amelyeknek az életét köszönheti, közvetlenül veszélyezteti. Ha ez az embertípus lesz Európa ura és az, aki végérvényesen dönt, elég lesz harminc esztendő, hogy földrészünk a barbárságba essék vissza. A technika és az anyagi eredmények éppoly gyorsan, ugyanazzal a könnyűséggel fognak megsemmisülni, mint amily könnyen és gyakran mentek veszendőbe bizonyos gyártási titkok. Az egész élet összezsugorodik. A lehetőségek mai bősége valódi mértékké, szűkölködéssé, szűkös tehetetlenséggé válik: igazi demokráciává.

Ma egészen más történik... A közhatalom a tömegek egy-egy képviselőjének a kezében van. Ezek annyira hatalmasok, hogy minden oppozíciót széttörtek. Annyira és oly ellentmondás nélkül a közhatalom urai, hogy nehéz volna a történelemben a kormányzás még egy ily hallatlan példájára találni. És kétségtelen, hogy ez a kormányzat, ez a közhatalom egyik napról a másikra él... Nem tudja, hogy hová tart, mert hiszen valójában nem is tart sehová... az ily hatalom szerepe pusztán egy-egy óra nehézségeinek a lebírására szorítkozik; nem megold, hanem elodáz, felhasználva mindazokat az eszközöket, amelyek a rendelkezésére állanak, noha a következő óra mind nagyobb veszélyei éppen így halmozódnak fel. Ilyen mindig a közhatalom, valahányszor azt a tömegek közvetlenül gyakorolják. A tömeg élete tervtelen és a szelek martaléka... És ez az ember dönt korunkban.

Az általános választójogban a tömegek nem döntenek, hanem szerepük az, hogy ennek, vagy annak a kisebbségnek a döntését jóváhagyják.

Egy nép történetében az átlagember a meghatározó elem. A nemzet egészségének mint egy testnek állapota az ő milyenségétől függ elsősorban. A történelem a középszerűség kérlelhetetlen birodalma. A legnagyobb lángész ereje is szertefoszlik a középszerűség korlátlan hatalmával szemben. Úgy tetszik, bolygónk arra van teremtve, hogy az átlagember uralkodjék rajta mindörökké. Ezért az a leglényegesebb, hogy ennek szintje minél magasabb legyen. Ami a népeket naggyá teszi, az nem nagyjaik sokasága elsősorban, hanem számtalan középszerű emberük magas átlagos színvonala.