Gyurkó László

A születés pillanatában minden jövő. A halál pillanatában minden múlt. De közben? Mi van közben?

Amikor várok rád, mindig végiggondolom, mi mindent kellene elmondanom neked. És mindig tudom, hogy úgyse lesz időm elmondani. Most meg mindenre van időnk, és csak fekszünk, és nézzük a mennyezetet és hallgatunk.

A szerelmet ábrázolni lehetséges, titkát megfejteni nem.

- Ne keljünk fel innen soha többé. Csak ülünk majd, és ölelem a kezed. Kinő a szakállam, aztán kihullik a hajam, és mi csak ülünk, és öleljük egymást. - De én közben elhízom. Csúnya, kövér, öreg nő leszek, és akkor nem akarsz ölelni. - Sosem leszel öreg. És én mindig kívánni fogom az ölelésed. - Jönnek majd szebb nők, fiatalabbak. Először csak lopva mersz rájuk sandítani, aztán utánuk fordulsz, aztán majd fölkelsz és itt hagysz engem. - Soha nem kelek föl mellőled. Csak most ne menj el.

Én meghalok, ha már nem szeretlek. Ne félj, nem úgy igazából, csak egy kicsit. Csak egy kicsit, de nagyon. Akkor már semminek nem lesz értelme. Akkor már csak a napot fogom látni, a fényét nem. Csak a fákat, a levelüket nem.

Mióta velem vagy, látom a fényt és érzem a szelet. Látom az utcákat és a házakat, érzem a vásárcsarnok szagát, érzem talpam alatt az utcaköveket. Eddig is volt reggel meg szél meg nap meg fény, de valahogy észre se vettem. Nem akarok megint úgy járni az utcán, hogy észre se vegyem a házakat.

Mi a szerelem, ha nem az, hogy azt mondom, amit valóban mondani akarok? Mi a szerelem, ha nem az, hogy akkor ölelek, amikor valóban ölelni akarok? Mi a szerelem, ha nem az, hogy önmagam lehetek? Ha nem ez a szerelem, akkor minek a szerelem?

Majd megtanulom ezt is. Megtanulom, hogyan kell élni nélküled, amikor már veled is éltem.

Semmit se tudunk a szerelemről. Stendhal azt mondja, olyan, mint a kristályosodás. A kristályosodásról sokkal többet tudunk, mint a szerelemről. A hegyekről is többet tudunk, az atommagról is, a madarakról is, a szélről is. Tudjuk, hogy a szerelem elmúlik. Tudjuk, hogy a világ elpusztítja a szerelmet. Tudjuk, hogy a hétköznapok megölik a szerelmet. Tudjuk, hogy elpusztítjuk magunkban a szerelmet. Tudjuk, hogy valami elpusztul, amiről azt se tudjuk, micsoda.

A legalapvetőbb igazságok - melyekből igen kevés van - mindig közhelyek.

Az a férfi, aki nem visz virágot az asszonyának, nem is ember, mert a virág olyan, mint egy mosoly, az emberek pedig mosolyogjanak egymásra, ha szeretik egymást.

Az ember arra születik, hogy megismerje az életet, azt az egyetlen életet, ami neki adatik, mert minden más megismételhető, csak az ember élete nem.

Az igazság, az nagy dolog. Mindennél fontosabb. Ám az élet, az még nagyobb. És nem csupa igazság.