Idézetek az időről
A jövő ijesztő, de nem mehetsz vissza csak azért a múltba, mert azt már ismered.
Valamennyien képesek vagyunk arra, hogy úgy nagyjából megítéljük, milyen napszakban is vagyunk, hogy reggel van-e vagy dél, esetleg késő délután vagy már este, érted, nem kell gondolkodnunk rajta, anélkül is tudjuk, és ehhez nincs szükségünk mérőműszerekre, napórára vagy homokórára, karórára vagy faliórára. De ha megbeszélésre kell rohannod, vagy el kell érned a vonatot, ha pontos időre kell ott lenned bizonyos meghatározott helyen, akkor már gondolkodnod kell, és ki kell találnod azokat az eszközöket, amelyek a segítségedre lehetnek abban, hogy pontos légy. Azt hiszem, az élettel szembeni magatartásunk is ehhez hasonló. Hol boldogok vagyunk, hol meg boldogtalanok, haragszunk valamiért vagy neheztelünk valakire, tetszik nekünk valami vagy valaki, esetleg éppen fordítva: ki nem állhatjuk.
Nincs oly csapás, bármerre dúl, mely idővel nem csillapul, és meg nem szűnik végül. Csak az öröklét végtelen, el nem csitul egy percre sem, hánytorog szünet nélkül.
Élni annyit jelent, mint tettekben, érzésekben, gondolatokban megélni az életet. Ez a tapasztalás az időben történik, így végső soron az idő a legszűkösebb erőforrásunk. (...) Épp ezért a leglényegesebb döntéseink közé tartozik, hogy mire szánjuk és mire szenteljük az időnket.
Evelyn Rosar-nek volt egy kifejezése a függöny felgördülése előtti néhány pillanatra. Úgy hívta, hogy szent idő. De nem kell színésznek lenni, hogy az ember tudja, mi az a szent idő. Az a lélegzetvételnyi idő, mielőtt azzá válsz, aki mindig is lenni akartál. Egyesek számára ez az örökkévalóság, mások számára ez a pillanat túl hamar tovaszáll.
Valamennyien benne vagyunk a hatalmas Időben. És az Idő önmagában nem is jelent semmit. Öt perc, vagy ezer év egyaránt fontos lehet.
Visszamegyek a múltba, mert a jelen úgy kapkod a bokám után, mint egy dühös foxterrier.
A gyermekek nyáron otthon voltak. Nőttek. Meglepő, milyen gyorsan tud nőni a gyermek. Ma még ostorral játszik s fabábuval. Holnap már új topánka kell neki s rendre kinövi a ruháit is. Észre se veszi az ember s már beleszól a nagyok beszédébe, ismeretlen barátai vannak, idegen gondolatok, vágyak, célok, szeszélyek hálója szövődik a lelke köré.
Ahogy így látta szemei előtt a fákat, elgondolkozott. Mire megnőnek, lombot eresztenek: eltelik az idő, munkával, rendre. S az idővel együtt elmúlik a világ is, ez a zaklatott, békétlen, szomorú világ és a fákkal együtt másik világ nő fel. Aki majd abban a világban él s jár ezek alatt a fák alatt, az békés, szabad és boldog ember lesz megint, mint amilyenek a régiek voltak. Akik olyan fáról szedhették a gyümölcsöt s olyan fák árnyékában pihentek, amit apáik ültettek s nagyapáik, küzdelmes időkben mindig. S arra gondolva, hogy majd akik az elültetett fa gyümölcséből esznek s árnyékában járnak, leszüretelik a küzdelmek árát, amit őseik vívtak a világgal. Így van ez, gondolta, egy-egy nemzedék ültet, fát, eszmét, gondolatot, hogy sok nemzedéknek ne legyen gondja ezzel. Hogy aki azután jön, készen kapjon otthont, hazát, árnyékos kertet, termő gyümölcsöst. S úgy vegye ezt, mint természetes dolgot. Az élet ajándékát, mely ingyen való s a szépségéért cserébe mit se kíván. Még annyit se, hogy gondtalan percében aki a kertet nézi s a különböző fákban gyönyörködik, arra gondoljon: milyen is lehetett az élete annak, aki ezt a dombot kopáran lelte s mit érezhetett, mikor beültette fákkal. Fákkal, melyekről tudta, hogy túlélik őt s a rügyekre akasztott gondolatot fölemelik magasra s átmentik késő nemzedékeknek.
Az ember csak szánt, vet, kapál, arat. Ganét hord, újra szánt, újra vet, újra meg újra. S egyszer csak észreveszi, hogy a hajában szürke szálak vannak, megszélesedett a homloka, szakálla szürke már s bajusza bozontos. Az ember csak észreveszi, hogy a csikóból csontos öreg ló lett, a gyermekek szakállt eresztettek és bajuszt. A bölcsőben síró leánykák férjhez mennek és új bölcsők ringanak. Az ember, ha ezeket észreveszi, meglepetve megtorpan és elcsodálkozik. Istenem, mondja, hát így... hát így vagyunk már. Eltelt az idő.
Mindig azt hiszem, a dolgok örökké tartanak, pedig soha semmi sem tart örökké. Valójában semmi sem él tovább egy szempillantásnál, kivéve, amit megtartunk az emlékezetünkben.
Soha nem lesz olyan, amilyen volt, de úgy sem marad, ahogy éppen van. Már a jövő sem a régi.
Az egymásra fordított idő a szeretet igazi mértéke.
Múlt és jövő egyszerre létezik (...), az időben éppen úgy lehet utazni, mint a térben, egyik ponttól a másikig visz az út.
Az élet pokoli kör, amelyben a tegnapelőtt úgy kapcsolódik a mához, hogy közben kiüresíti a tegnapot. Azt hisszük, hogy előrehaladunk az időben, s közben a múlt foglyai vagyunk.
Facebook
Pinterest