Idézetek a felejtésről
Az ajtóban megállva végignézhetem azt, hogy hol ért véget az eddigi életem. És megtehetem, hogy nem cipelem, ami nem kell, azt nem viszem.
Látsz egy ajtót és be akarsz lépni rajta, hogy magad mögött hagyd. Megteszed, de visszavisz ahhoz a perchez, és megint meglátod az ajtót, és tudod, hogy úgysem fog sikerülni, de bízol benne. Így hát megint belépsz rajta, és minden alkalommal visszatérsz ahhoz a szörnyű perchez. És folyton újraéled, így inkább nem nyitod ki többet az ajtót. És tétlenül vársz. De biztosíthatlak: az egyik ajtó kivezet, barátom.
- Furcsák az emberek. A szomorúság mindig eltűnik, és csak a szép emlékek maradnak meg. Az ember bármiről szívesen elfeledkezik. - Így élhetünk csak tovább.
Az elmesélt történetek, az élet történetei a végzet csodáihoz hasonlatosak: törlünk mindent, ami nem fontos, ami semmit sem jelent a számunkra, hogy csak a legfontosabbakat tárjuk fel.
Nem élhetünk örökké a múltban, nem válhatunk az emlékeink rabszolgáivá.
Egy gondolatunk kimúlik, s magával ragad bennünket a feneketlen szakadékba, melyben a zuhanásunk sosem marad abba.
Lerázhatjuk a múltat, de a múlt nem ráz le minket.
A múltból tanulunk, de a jelen az, amiben élünk, és a legjobban egy cél köt minket a jelenhez.
Csupa fölfedezés és csupa elfelejtés az emberiség sorsa. Fölfedezni éppoly megszokott dolog, mint elfelejteni. Olykor épp a felejtés a legbiztosabb alapja a fölfedezésnek.
Az embernek néha eszébe jutnak dolgok, amikre jobb lenne nem gondolni.
Az emlékek olyanok, mint a porba húzott vonal. Minél tovább megyünk visszafelé, a vonal annál jobban elmaszatolódik, annál nehezebb meglátni, merre vezet. Végül nem marad más, csak a sima homok, és a semmi fekete lyuka, ahonnan az ember kijött.
Azt mondják, minden hópehely más és más. Ha ez igaz, hogy nem áll meg a világ? Hogy tudunk térdelésünkből ismét talpra állni? Hogy tudjuk kiheverni ezt a csodát? Úgy, hogy felejtünk. Nem tudunk észben tartani túl sok dolgot egyszerre. Csak a jelen létezik, és nincs mire emlékezni.
Minden, amit magunk után hagyunk, átmeneti. Semmi sem számít. Néhány generáció múlva az átadott DNS-ünk felhígul az egyetemes emberi DNS-be. Semmilyen személyes vonásunk nem lesz felismerhető. Nincs mód a csalásra. Minden és mindenki teljesen el lesz felejtve.
Itt maradtam utánad a saját fejemben. A nyelvemet már felmostam többször, a fülemből kisöpörtem a hangodat, a szememről lemostam a mozdulataidat, de most az orromban állok egy porolóval, és kergetem a szagodat, mert száll mindenfelé, és tüsszentenem kéne, de nem fogok. Nem fogok végezni időre.
Ahogy visszagondolok a főiskolára, egy csomó konkrét esemény jut eszembe, és arra gondolok, wow, annak idején ez olyan nagy dolognak tűnt, most meg olyan, mintha meg se történt volna. Szóval, ha egy tanácsot kellene adnom, azt mondanám, hogy minden elmúlik, és később minden semmiségnek fog tűnni. Az élet megy tovább.
Facebook
Pinterest