Idézetek a felejtésről
Az a legjobb, ha a múltat a múltban hagyjuk, ha továbblépünk. Tanulunk belőle. Ha nem tanulunk a hibáinkból, akkor egy olyan jövőbe lyukadunk ki, amit sosem választanánk. A múlt már megíródott, nem változtathatunk rajta, megtörtént, ami megtörtént. De a jövőről még dönthetünk a jó vagy rossz irányba.
Rájöttem, hogy a fájdalom, bármennyire ragaszkodik hozzá az ember, előbb-utóbb alábbhagy, és az egykor oly eleven, annyira imádott személy halvány, elmosódó árnnyá változik.
Hogy is választhatná meg az ember, hogy mit felejt el? Ahhoz gondolni kell rá, hogy úgy dönthessen, elfelejti. Akkor pedig lehetetlen nem emlékezni rá.
A legfélelmetesebb a halálban nem a jövő elveszítése, hanem a múlté. A felejtés valójában a halál egy formája, amely állandóan jelen van az életben.
Az a sok szarság, amit az emberek magukkal csinálnak... lehet, hogy mind ugyanazért van, tudod? Hogy legalább egy kicsit elnyomják vele a saját hangjukat. Hogy megöljék az emlékeket anélkül, hogy magukat is megölnék.
Könnyebb dolgunk lenne, ha osztoznánk az emlékeken. Neked és nekem nem kellene akkora nagy terhet cipelnünk.
- Így működik az emlékezet. (...) Az elfeledett dolgok az engedélyünk nélkül tűnnek el, majd anélkül bukkannak fel újra. - Néha pedig hiányosan és torzan kerülnek elő.
Nem akarunk felejteni, de az emlékezés sem válhat merő negatívummá.
Átélünk valamit. Alig pár nappal később már kissé módosult formában emlékszünk rá, mintha súgott szavakat értettünk volna félre. Aztán elmeséljük valakinek, és pár helyen ki kell töltenünk a hézagokat a saját fantáziánkkal, hogy legyen értelme a dolognak, különben még bolondnak néznének. Utána el is hisszük ezeket a kis lelki hézagpótlásokat, és legközelebb így adjuk tovább. Csakhogy ez nem igaz, ennélfogva az élő beszédben még jobban eltorzul. Egy évre rá részegen meséljük el a sztorit, úgyhogy még tovább szépítünk rajta - oké, őszintén szólva az ujjunkból szopjuk legalább az egyharmadát. Egy héttel később már józanok vagyunk, csakhogy nem akaródzik bevallanunk, mekkorát hazudtunk, vagyis ragaszkodunk a sztorink átdolgozott és bővített szeszközi változatához, és öt évvel később a mi úgy-éljek, itt-süllyedjek-el-ha, az-édesanyám-sírjára sztorinknak legfeljebb 50%-a igaz. Mindenki megcsinálja. Te is, én is. Akármilyen becsületesek és jó szándékúak vagyunk, folyamatosan félrevezetjük saját magunkat és másokat is, és erre nincs más okunk azon kívül, hogy az agyunkat hatékonyságra, és nem pontosságra tervezték.
Merülj, merülj, ne juss eszembe, hogyha a nevem kérdezik, ne gondoljak a te nevedre.
Attól, hogy nem emlékszel rá, a múlt még létezik. Azok a drága pillanatok még mindig ott vannak valahol.
A felejtés ellen csupán egyetlen módszerrel lehet harcolni: azokra a dolgokra, amelyekre érdemes emlékezni, rá kell írni a nevüket. Ezért van az autóra ráírva, hogy Skoda, az asztalon látható konzervre pedig, hogy Töltött káposzta.
Csak emlék a világ. Jobb volna élni, jobb magadat merészen felcserélni, elhagyva élted rég megunt körét. De hü a szív, a régit kezdi ujra, jobb volna élni, máskép, megujulva, mint tavasszal a föld, a fák, a rét.
Annyi minden van, ami könnyen felejthető, hogy végül még azt is elfelejtjük, miért nem tudunk visszaemlékezni. Egyszerűen eltűnik a memóriánkból, akár egy kísértet vagy az álom. Talán legbelül még érzékeljük egy darabját, de többé már nem tudjuk rekonstruálni. És csak a gyűlölet, a harag, a félelem és a szeretet érzései maradnak meg.
Sokszor az ún. őrültség vagy elmezavar lényegében azt jelenti, hogy az ember emlékszik valamire, de fogalma sincs, mire, és nem is tudja, hogy emlékszik.
Facebook
Pinterest