Idézetek a felejtésről
Ingajáratok kötik össze a szenvedés meg a felejtés szigetét, sőt egy távolabbit is, a reményét.
Érzem, így most ez jó, Ami rég volt, mind elmúlt, és nem kell rá szó Bőröm fújja a szél Bizsereg berezeg ezer és ezeregy sejtem érzi hogy él.
Pár másodpercre azt is megértem, mi az a végtelen, de mikor megpróbálom elmagyarázni, az egészet elfeledem.
Szép nap ez arra, hogy a múltadat végre zsebre tedd, Hogy ne a többin verd le, ha valami fáj, hanem azt gyógyítsd, ami bent beteg. Hiszen jöhet, ami akar, mert ha a szíved a helyén, A sors már nem fosztogat, Beérik a gondolat: Te vagy az, amit neked tartogat!
Bárcsak valaki felszárítana a bőrödről, édesem, Bár kihúznának minket egymásból, Bár kitörölnének az agyamból, Bár ne beszélnél hozzám, (...) Én vagyok a lelked, te az én levegőm.
- Akárhányszor eldöntöm, hogy továbblépek, van bennem egy rész, ami képtelen elengedni őt. (...) - Majd egyszer megismersz valakit, őrülten bele fogsz szeretni, és rájössz, hogy továbbléptél anélkül, hogy észrevetted volna.
Nekem valójában fogalmam sincs róla, mit jelent az, hogy "megbocsátani". Nem foglalhatja magában a "feledés"-t, az ugyanis fiziológiai folyamat, és nem függ az akarattól. Mindannyiunknak van egy csokorra való emlékünk, amitől boldogan megszabadulnánk, de valahogy épp ezek a legragaszkodóbb természetűek.
Az egyetlen bosszú és az egyetlen bocsánat a felejtés.
Tudod mi az igazán ijesztő? Amikor el akarsz felejteni valamit. Teljesen kitörölni az emlékét. De nem tudod. Nem múlik el. És úgy követ téged, mint egy szellem.
Ami történt, megtörtént. Feledésbe hullt már. Csak akkor eleven, ha beszélünk róla.
- Vannak, akik jobban szeretik nem felhánytorgatni a múltat. (...) - A megbocsátás nem azonos a felejtéssel.
A szerelmek egymásra íródnak, mindig ugyanoda, ugyanarra a sorra, és a másik nem látszik.
Van egy röpke pillanat, amikor felébredsz reggel, és még nincsenek emlékeid. A boldog üresség. Az áldásos vakfolt. De nem tart soká. És hirtelen eszedbe jut, hogy ki vagy, és mi az, amit el akarsz felejteni.
Az idő segít. Lassú és fájdalmas, de működik. A beszéd is segít. Lógni a többiekkel, találkozni a barátokkal, és olyan lesz, mint egy könyv, amit rég olvastál.
Egy mozdulat, egy pillanat, És végre szétszakad a varázslat: Nincs fájdalom, nincs félelem, Nincs többé kőszikla a lelkemen.
Facebook
Pinterest