Kristin Cashore

Rendkívül bosszantó, amikor egy ismerős érzés kavarodik fel az emberben, de képtelen megfejteni, honnan ered.

Átérezte az idejekorán elpusztult élet szomorúságát, a test nyomorúságát, amelyet értéktelen vacakként hajítottak ki; átérezte a saját halálát, amely egy nap be fog következni.

A művész üres öntözőkanna, amelybe beleömlik az ihlet, és kifolyik belőle az alkotás.

Ilyen az álmok természete: eleve furcsák, valószerűtlen érzést keltenek az emberben; miként is vennénk észre, amikor saját magukhoz képest különösen viselkednek?

Nem tudta megmagyarázni, miért tölti el boldogság a szívét a két fivér láttán, amint átölelik, üdvözlik egymást, mégis olyan érzést keltett benne, mintha a világ nem volna teljesen reménytelen hely.

A szánkózás az éjszakai hóesésben, csodálkozó őrökkel körülvéve, a legtökéletesebb csendben és nyugalomban, igencsak varázslatos, lélegzetelállító, és végtelenül kacagtató élmény.

- Így működik az emlékezet. (...) Az elfeledett dolgok az engedélyünk nélkül tűnnek el, majd anélkül bukkannak fel újra. - Néha pedig hiányosan és torzan kerülnek elő.

A szeretetet nem lehet valamiféle skálán mérni, és most megértette, hogy ez a fájdalommal sincs másképp. A fájdalom egyre jobban növekszik benned, és amikor azt hiszed, hogy már a tűrőkepésséged határára értél, akkor szépen elkezd szétterjedni minden más irányban is, míg végül túlcsordul, megérint másokat is, és összekeveredik azok fájdalmával. És bár nagyobbra nő, valahogy mégis kevésbé nyomasztóvá válik.

Abban a pillanatban, ahogy bedübörögtél az életembe, elvesztem. Félek elmondani neked, mire vágyom, mert tartok tőle, hogy... jaj, nem is tudom, hogy talán belevágsz a tűzbe. Vagy ami valószínűbb, hogy visszautasítasz. Vagy ami a legrosszabb, hogy semmibe veszel. (...) Szeretlek (...). Sokkal kedvesebb vagy a szívemnek, mint ahogy bárkiről is el tudtam volna képzelni.

- Hogy éreznéd magad, ha végleg elmennék? Ha egy nap neked adnám magam, másnap viszont visszavenném... és nem ígérnék semmit? (...) - Nem tudom. Valószínűleg sok mindent éreznék. De ezek közül csak egyik lenne a boldogtalanság; azt pedig hajlandó vagyok megkockáztatni.

Nem kérte, hogy legyen olyan ember, akiben megbízik, akiért ilyen sokat tenne, akinek átengedné magát. Nem kérte, hogy legyen olyan ember, akinek hiánya aggasztaná, ha felkelne az éjszaka közepén, - nem azért, mert akkor nem védi meg őt, hanem egyszerűen mert vágyik a társaságára. Nem kérte, hogy legyen olyan ember, akinek vágyik a társaságára.